KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/június
POSTA
• Ács Miklós: Kedves Filmvilág!

• Dániel Ferenc: Mister Úriember A Hitchcock-kennel
SOROZATGYILKOSOK
• Varga Zoltán: Rémület-kommersz A pszichológus szemével

• Bikácsy Gergely: Zazie, a kívülálló Louis Malle lidércfényei
• Ardai Zoltán: Sweet Movie Niagara kanális
• Fábry Sándor: Ödi-papi A hús
1895–1995
• Schubert Gusztáv: Lassított lónézés Székely Bertalan, az ősfilmes
• Beke László: 16 kocka igazság
• Székely Bertalan: A mozgás hogyan látszik?

• Lajta Gábor: A film újra meg újra A moziról beszél: El Kazovszkij
MAGYAR FILM
• Ozsda Erika: Főiskolai legenda Tanítványok Szőllősy Éváról
ANIMÁCIÓ
• Antal István: Donald kacsa magyar hangja Beszélgetés Michael Alexander Mehlmann-nal
KRITIKA
• Marton László Távolodó: Rock-bizarr David Bowie és a marsbéli pókok
• Hegyi Gyula: Magyar mártírium Lefegyverzett ellenséges erők I–II.; Magyar nők a Gulágon I.
• Békés Pál: A pinty hallgat A csalás gyönyöre
KÖNYV
• Ardai Zoltán: Hirsch Tibor: Bosun! Greenaway-jegyzetek
• Kelemen Sándor: Berkes Ildikó: Kurosawa Akira
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: My Girl (Az első szerelem)
• Hegyi Gyula: Grand Canyon
• Koltai Ágnes: Az Oroszország Ház
• Mattesz Mónika: Őrült szafari
• Turcsányi Sándor: Coming out
• Sárközi Dezső: Tini nindzsa teknőcök II.
• Asbóth Emil: A prosti

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Koccanás

Totálkár

Schubert Gusztáv

Minél rosszabb, annál jobb. Hungarikum csúcsforgalommal.

 

Minden korszak hozott anyagból gyártja a hasonlatait, mi sem kézenfekvőbb, mint az, hogy a szenvedélyes automobilizmus korában a feltorlódott kocsisor, az egymásba koccanó vagy épp árokba fordulva lángoló autók látványa korfestő metafora. Godard Week-endje és Fellini Rómája óta pedig az össztársadalmi baleset megtestesülése.

Színházban ugyan az efféle látvány merőben szokatlan, tudtommal Spiró György az első drámaíró, aki egymásba torlódott kocsisort rémálmodott a színpadra, de ettől még jogos a kérdés, hozzá tudott-e tenni a mára már meglehetősen leharcolt karambol-metaforához valamit a drámaíró és tévéfilmjében Török Ferenc.

Jó hír: a Koccanás négy kilométeres kocsisora nem kopottas szimbólum, hanem hóttreális élethelyzet. Lehetséges, hihető, de ugyanakkor teljességgel abszurd. A katasztrófából ugyanis Spirónál és Töröknél – persze a stresszből adódóan némi feszültséglevezető anyázás után – nem rémdráma és katasztrófafilm következik, hanem piknik az árokparton, vidám közlekedési közjáték, édes semmittevés. Persze következhetne apokaliptikus horror vagy heroikus vészhelyzet-mozi is, hiszen lenne itt borzongásra és megrendülésre ok bőven, hol jéggé fagyott afgánok dőlnek ki egy kamionból, hol égő fáklyaként rohan el valaki (színpadon, képernyőn minderre csak a dialógus utal), máskor gyanús idegenek pusmognak szerbül a titokzatos fehér porról, amiből tíz deka is elég egy toronyház felrobbantásához. De nem, apokaliptikus hangulatnak nyoma sincs, a tömegbaleset részesei semmi perc alatt belakják a romokat, akár Örkény egypercesének agilis hősnője az 1945-ben rommá lőtt Budapestet, aki az első békés napon kitűzi cetlijét: „hozott szalonnával egérirtást vállal dr. Varsányiné”. Az egyperces diadalmas élni (és pusztítani) akarásához képest persze van egy óriási különbség: itt senkinek sem jut eszébe eltakarítani a romokat. Ellenkezőleg, a baleset kárvallottjai kényelmesen berendezkednek az autóroncsok között. Előbb egy vállalkozó gründol alkalmi büfét a lerobbant kocsisor mellett, utóbb katasztrófaturisták is érkeznek meg térítők meg szkinhedek (mindkét társaságot az élelmes büfés téríti meg a haszonelv könyörtelen hitére), és persze a helyszínre érkező rendőrjárőr is megpróbál hasznot húzni a katasztrófából, megbírságolják a tilosban parkolókat. Amit látunk, fordítva bedrótozott világ, itt mindenki besszre játszik. És persze a saját pillanatnyi hasznára, a jövőbe három percnél messzebbre senki sem lát. Jöhet bármi, csak itt és most legyen jó. Hungarikum két részben – határozza meg Spiró színdarabja műfaját. Helyesen, mert nem dráma ez, ahhoz ugyanis célképzet kellene meg erők egymásnak feszülése, csúcsponttal, megoldással, talán még katarzissal is. Itt semmi efféle nincs, az akarat rezgőmozgást végez, az ész megáll. És épp ezért több erőltetett, gyorsan kimerülő gegnél Török találmánya, a „szoborfilm”. Hitelesebb groteszk állóképekben elmesélni a nagy koccanás történetét, mint mozgóképen. Ebben a világban már nincsenek személyiségek, a mosoly ráfagy az arcokra, a test görcsbe rándul, csak hajukat fújja a szél. Ennek a túlélési kurzusnak nincsenek, nem lehetnek drámai hősei, csak automatái.

Egy férfi és egy nő, egy sikerbe belefáradt elkurvult menedzser és egy erényeiben megkeseredett asszony áramkörei ugyan váratlanul felszikráznak, de aztán idővel mégiscsak helyreáll a rend, megindul a forgalom, megjavul a szoftver, forog a régi lemez, nincs helye többé a romantikázásnak.

„Az útkereszteződés társadalmi keresztmetszetté válik.” – állapítja meg találóan a színdarab egyik kitűnő kritikusa. De a magyar társadalomra jellemző típusok fölsorakoztatása kevés lenne egy jó drámához, a magyar társadalom rendellenes működésének könyörtelenül precíz leírása tartja hat éve telt házzal műsoron a Koccanást. A diagnózis elszomorító: a magyar társadalom gépezete nem egyszerűen rossz hatásfokkal működik, hanem mindenestül félre van hangolva, rosszul temperált társadalomban élünk századok óta, tökéletesen alkalmazkodtunk a katasztrófákhoz és vészhelyzetekhez, világbajnokok vagyunk a túlélésben, de a békét folyton elveszítjük. Nekünk Mohács kell, lángossütővel, virslivel, kólával és papírpohárral.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/03 51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9699