KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/augusztus
KRÓNIKA
• Nemeskürty István: Ábel Péter halálára
• N. N.: Nemzeti Független Film- és Videofesztivál
FORGATÓKÖNYV
• Barabás Klára: Találkozik egy nővel (vagy kettővel) A szerkesztőség vendége: Jean-Claude Carrière

• Forgách András: A teremtő és a teremtett Mahábhárata
• Schubert Gusztáv: Szanszkrit apokalipszis Mahábhárata
RETROSPEKTÍV
• Földényi F. László: A rózsa teste Szerelmi ének
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Tekintet, szemlencsével Cannes
• N. N.: A cannes-i fesztivál díjai 1992
DOKUMENTUMFILM
• Lengyel László: Bánat Sérelmek filmjei
• Simándi Júlia: Ki beszél itt jelen időben?
TELEVÍZÓ
• Nagy Gergely: Belemászni a színházba Az FMS videó-sorozatáról
MÉDIA
• Turcsányi Sándor: Állati gazdaság Reklámfesztiválok
• Balassa Péter: Ezentúl – ezen túl
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Légy haszontalan! Toto, a hős
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Ramona
• Turcsányi Sándor: Az ideális gyanúsított
• Békés Pál: Téged egyedül
• Barotányi Zoltán: Gladiátor
• Békés Pál: Dupla dinamit
• Tamás Amaryllis: Az utolsó tánc
• Reményi József Tamás: Get back

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Alfie

Mátyás Péter

 

Alfie egy kedves és gátlástalan modern Casanova. Ez a minden lépését gondosan megtervező és hideg fejjel végrehajtó szívtipró úgy váltogatja szeretőit, mint flancos ingjeit vagy nyakkendőit. Szerelmet hazudik, miközben az érzelmeket kizárja életéből, szenvedélyt mímel, mialatt pánikszerűen menekül a kötöttségektől. A függetlenség és a szexualitás bajnoka, aki naponta bizonyítja kivételes képességeit a gyűrt lepedők között.

Alfie egy 1966-os nagysikerű angol vígjáték remake-je, így elkerülhetetlen, ha csak vázlatosan is, a két film összehasonlítása. Az eredeti verzióban Michael Caine játszotta a hedonista charmeur-t, életszemlélete és szellemessége nemcsak a körülötte rajzó nőket bűvölte el. Alakítása igazi telitalálat lett, hűvös és távolságtartó illetve ellenállhatatlanul szívdöglesztő volt egyszerre. Az új változatban Jude Law egy önelégült, tenyérbe mászó képű senkiházi, aki Manhattan utcáin egy hatalmas limuzin sofőrjeként vadászik áldozataira. Ebből a pimaszul vigyorgó, arctalan fiatalból hiányzik Caine eleganciája és ironikus bölcsessége, amelyek Alfie alakját a költészet szintjére emelték. Law sokkal prózaibb figurája a rosszul értelmezett rendezői koncepciónak köszönhetően inkább az érzelgős kamasz sablonjaiból merít, így nem képes életet lehelni a szerepbe. Az eredeti történet erősségének, a cinikus filozófiának sajnos teljesen nyoma veszett.

A régi opusz másik újdonsága, hogy Caine „kibeszélt” a filmből, egyenest a kamerába mondta kommentárjait, amelyek kiegészítették, ellenpontozták az eseményeket. A módszer mára megkopott, ez formai újítás a mostaniban már csak unalmas, véget nem érő monológgá válik, amihez a többi szereplő csak végszavazhat. A régebbi filmhez egy jazz-óriás, Sonny Rollins írt hozzá illő zenét, címadó daláért pedig Burt Bacharach Oscar-díjat kapott, a friss dolgozatból viszont egyetlen hangra sem fogunk emlékezni.

Lehetséges, akik nem látták az eredetit, azok elnézőbbek lesznek majd az újjal szemben, de ők sem láthatnak mást, mint egy halovány vígjátékot.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/02 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4817