KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Théo Angelopoulosz Budapesten
• N. N.: A Cahiers filmjei
TÖMEGFILM
• Király Jenő: Erotikus ideálok Superman

• Bikácsy Gergely: Éjszakák belsőben Carax, Pialat
• Gaál István: A bizonytalanság dramaturgja Antonioni
• Kovács András Bálint: Az ajtót nem kell kinyitni Beszélgetés Jancsó Miklóssal
ANIMÁCIÓ
• Zalán Vince: Miért játszik velünk? Beszélgetés Jankovics Marcellel
• Dániel Ferenc: Az angyali követés filmje
• Haris László: Az angyali követés filmje
• Orosz István: Az angyali követés filmje
MAGYAR FILM
• Forgács Éva: Jarmusch szelleme kereket oldott Film és képzőművészet
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Szigonyország üzen Roncsfilm
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Bugsy
• Koltai Ágnes: Atlantisz
• Székely Gabriella: A hegyen túl
• Sárközi Dezső: Halálforgás
• Sneé Péter: Holtomiglan-holtodiglan
• Turcsányi Sándor: Vinny, az 1 ügyű
TELEVÍZÓ
• Hegyi Gyula: Nézni vagy nem nézni Vallási műsorok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A kaukázusi fogoly

Báron György

 

A cím sejtelmesen jó. A szibériai garnizonra hajaz. Titokzatos, távoli történetet ígér, félhomályos romantikát, szerelmet, kalandot, „vasúti olvasmányt”, ahogy Godard mondta lekicsinylőn.

Az erős történet eredetileg Lev Tolsztojé, ám nem csalódik, aki a címtől csábul a moziba: szolid lektűrben lesz része. Szeretik az ilyet a nézők, meg a becses szakma is: „Szergej Bodrov filmje ellenállhatatlannak bizonyult a nagy nemzetközi fesztiválokon, és meghódította a hazai közönséget is” – olvasom egy kritikus beszámolójában.

Csak a rend kedvéért teszem hozzá, hogy ez az „ellenállhatatlanul hódító” mozidarab, e kalandos, érzelmes lektűr a csecsenföldi irtóháborúról szól. Nem a vért, a kegyetlenkedéseket hiányolom persze belőle, az Bodrov rendező úr elővezetésében csak rontana a helyzeten, miként annakidején a Szakasz vagy a Született július 14-én sem lett kevésbé vattacukorízű a vászonra fröcskölt patakvértől. Ezen semmi nem múlik, a dolog tehetség és érzékenység dolga volna, mármint, hogy miről és hogyan lehet értelmesen szólni, vagyis a csecsenföldi véres háborúról – s hajdan a vietnámiról is – milyen formában, ha egyáltalán. Nem véletlen, hogy a komoly rendezők, Bresson, Tarkovszkij, de még a fékezhetetlen Godard is, apró dolgokkal bíbelődnek, legalábbis a sztori szintjén, a giccsőrök pedig mindjárt a legnagyobba vágnak, háború, népirtás, Auschwitz, vagy egyenesen Isten, ez is gyakori, egyik jó sztori olyan, mint a másik. Most Bodrovék divatba hozzák a foxtrott és a vietnami öldöklés után a csecsen tragédiát, a mívelt közönség máris tapsikol, élvetegen nyalja a szája szélét, lám egy orosz is tudja azt, amit Oliver Stone, ezek is emberek volnának, úgy gyilkolásznak és szeretnek a filmvásznon, mint mi a filmvásznon, a lebukó nap fényénél, a fotogén horizonton, közben folklorisztikus képek a helyi népszokásokról, ahogy a falubéliek házasodnak és temetnek, ez a dologban az unikum, a vége szépen jóra fordul, a bosszúvágyat legyőzi a megértés.

Geppiend.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/10 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1668