KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/október
KRÓNIKA
• N. N.: A Fiatal Magyar Film Fóruma

• Földényi F. László: Német szenvedés Európa
• Bikácsy Gergely: A képzelet éjszakái Duras filmen
FEDERICO FELLINI
• Tordai Zádor: L’augusto Fellini Örökmozi
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Wisinger István: Lángvörös hús Erőszakhullám Hollywoodban
KRITIKA
• Ardai Zoltán: A sütemény halála Video blues
• Báron György: Költő, tájban, mellékalakokkal Arizonapló
KÖNYV
• Koltai Ágnes: Érzelmek kisiskolája Doris Dörrie kisregényei
• Hegyi Gyula: Az ő nemzedékük Kovács István a lengyel filmről
FESZTIVÁL
• Lágler Péter: Endo és Nano Linz: Ars Electronica ’92
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Ördög vigye
• Koltai Ágnes: Zombi ésa szellemvasút
• Békés Pál: Dermesztő szenvedélyek
• Takács Ferenc: A végső megoldás: Halál 3
• Sárközi Dezső: Wayne világa
• Tamás Amaryllis: Gyűlölöm a színészeket
• Barotányi Zoltán: Tökéletes katona
• Nagy Gergely: Sült, zöld paradicsom
• Sárközi Dezső: Férfias játékok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lázadó ifjúság

Jake Schreier: Papírvárosok

Ballagás előtt

Jankovics Márton

A filmváltozatban a lázadásnál vonzóbb a konformitás.

„Ez egy papírváros, benne papíremberekkel a papírházaikban” – foglalja össze a kamaszkori elidegenedés esszenciáját az überkúl és titokzatos Margo, egy üres irodaházból szemlélve az alvó kertváros pislákoló fényeit. A film főhőse azonban nem ő, hanem a mellette álló Quentin, akinek most majdnem kiugrik a szíve a helyéről, de amúgy állandóan jó jegyeket kap a gimiben, soha nem hiányzott még egyetlen óráról sem, és minden erejével arra készül, hogy hamarosan a lábuk előtt elterülő papírváros egyik megbecsült papírembere legyen.

Ugyanazon a mozgójárdán – vagy ha jobban tetszik: futószalagon – áll ő is, amely lassú kérlelhetetlenséggel szállította Dustin Hoffmant a felnőttek álszent és konformista plasztikvilága felé a Diploma előtt főcímében. Quentin már az expozícióban leleplezi kispolgári öndefinícióját, mikor bevallja a nézőnek, hogy élete ugyan kissé unalmasnak tűnhet, de ez csak azért van így, mert ő egyszerűen az unalmat szereti. Ezekbe a sótlan hétköznapokba robban bele forgószélként az utca túloldalán lakó, mégis elérhetetlen Margo, aki egy személyben képviseli Quentin számára a vad és csábító Mrs. Robinsont, valamint az ő érzékeny és ártatlan lányát.

Persze nem 1968-at írunk, így itt már nincs semmiféle ellenkulturális éle a fiatalok lázadásának, ami ki is merül néhány meredekebb diákcsínyben és igazolatlan órában. A szatirikus társadalomkritika helyett így inkább az édesbús melodrámára helyeződik a hangsúly, akárcsak a tavalyi John Green-adaptációban, a rákos fiatalok tragikus szerelmét bemutató Csillagainkban a hibában. A Papírvárosok kamaszait végül nem a tragikus betegség, de még csak nem is a polgári család velejéig romlott intézménye szakítja el egymástól, hanem a konformista életmódhoz való eltérő viszonyuk áll kettejük közé.

Hiába veszettül vonzó Margo szabadsága Quentin számára, a felnőtté válás kulcsa számára már nem a kimenekülésben és a szülői minták dacos elutasításában rejlik, hanem épp abban a döntésben, hogy önszántából tagozódik be az életét kiszámítható pályára állító társadalmi konvenciókba.

Ehhez a kispolgáriságot rehabilitáló, érett döntéshez persze kötelező kalandokon keresztül vezet az út, amelyek a film játékidejének nagy részét kitöltik. A romantikusan végigbetyárkodott éjszakát követően köddé vált Margo utáni kutakodás először egy játékos és kissé logikátlan kriminarratívát majd egy road movie-keretet kínál föl a csapatépítésre. Ahogy ugyanis haladunk előre, a film egyre szájbarágósabban érzékelteti, hogy a küldetés igazi célja nem is Margo megtalálása, hanem a különféle felnőtté avatási rítusok megugrása, valamint a hamarosan szétszéledő haveri társaság valódi közösséggé érése.

Mert ezúttal is egy iskolai határhelyzet adja a felnőttéválás tematika szimbolikus keretét: most nem a diploma, hanem a ballagás előtt járunk. A regénnyel ellentétben, a forgatókönyv erre fűzi fel a film utolsó harmadának határidő-dramaturgiáját: azért kell olyan veszettül rohanni, mert Quentin barátai mindenképpen vissza akarnak érni a végzősök báljára, ami tulajdonképpen nem más, mint a társadalmi konvenciók kicsiny laboratóriuma. Míg Green az érzelmi csúcsponton vágja el a történetet a könyvben, addig a film az utolsó buliban ereszti el a szereplők kezét, közhelyes „az élet megy tovább”-szentenciákba fojtva a szolid katarzissal kecsegtető veszteségérzést.

Azonban nem a lapos finálé a film legnagyobb gyengéje, ennél sokkal fájóbb pont a figurák érdektelensége. Az még kevésbé zavaró, hogy Quentin bájos kis haverjai egy-egy tulajdonság mentén felskiccelt, iskolai karaktertípusok, akik egész megbízhatóan szállítják a drámai hangvételt ellensúlyozó komikumot. Még az is megbocsátható, hogy Margo figurája lényegében üres, hiszen az ő alakja eleve a titokzatosság kultusza mögött meghúzódó ismeretlenről szól. Az viszont már sokat árt a film élvezhetőségének, hogy maga a főhős sem képes igazi azonosulási pontként szolgálni, annyira sótlan és egysíkú marad. És ez még akkor is így van, ha ez az unalmasság jelenti a karakter öndefinícióját.

A Quentint alakító Nat Wolff még viszonylag jól működött a Csillagainkban a hiba humorforrást biztosító mellékszereplőjeként, ám a színészi kvalitásai itt látványosan elégtelennek bizonyultak a figura érdekessé tételéhez (hiába hasonlít egy-egy pillanatra a fiatal Dustin Hoffmanra, teljesen hiányzik a játékából az a feszültség és vibrálás, ami a Diploma előtt Benjét jellemezte). Végső soron a filmet épp az temeti maga alá, amitől Margo félti az alvó várost: karakterei élettelen, egydimenziós papíremberekké válnak.

 

PAPÍRVÁROSOK (Paper Towns) – amerikai, 2015. Rendezte: Jake Schreier. Írta: John Green regényéből Scott Neustadter és Michael H. Weber. Kép: David Lanzenberg. Szereplők: Nat Wolff (Quentin), Clara Delevingne (Margo), Austin Abrams (Ben), Halston Sage (Lacey), Justice Smith (Radar). Gyártó: Fox 2000 Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 105 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/09 11-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12375