KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/október
KRÓNIKA
• N. N.: A Fiatal Magyar Film Fóruma

• Földényi F. László: Német szenvedés Európa
• Bikácsy Gergely: A képzelet éjszakái Duras filmen
FEDERICO FELLINI
• Tordai Zádor: L’augusto Fellini Örökmozi
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Wisinger István: Lángvörös hús Erőszakhullám Hollywoodban
KRITIKA
• Ardai Zoltán: A sütemény halála Video blues
• Báron György: Költő, tájban, mellékalakokkal Arizonapló
KÖNYV
• Koltai Ágnes: Érzelmek kisiskolája Doris Dörrie kisregényei
• Hegyi Gyula: Az ő nemzedékük Kovács István a lengyel filmről
FESZTIVÁL
• Lágler Péter: Endo és Nano Linz: Ars Electronica ’92
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Ördög vigye
• Koltai Ágnes: Zombi ésa szellemvasút
• Békés Pál: Dermesztő szenvedélyek
• Takács Ferenc: A végső megoldás: Halál 3
• Sárközi Dezső: Wayne világa
• Tamás Amaryllis: Gyűlölöm a színészeket
• Barotányi Zoltán: Tökéletes katona
• Nagy Gergely: Sült, zöld paradicsom
• Sárközi Dezső: Férfias játékok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

IV. Henrik

Barna Imre

 

Ki vagyok én? – kérdezi magától a pirandellói ember. A válasz többnyire tragikus fintor. A fintor azonban nem csupán újabb, alkalmi maszk a kényszerűen vagy diadalmasan letépett álarcok alatt, hanem ugyanolyan valóságos is, mint az iménti látszatok. Szerepeinkben élünk. Ha úgy tetszik: szerepeink éltetnek bennünket.

A valóság látszat. A látszat meg valóság. Olyannyira, hogy akár bele is lehet halni. Pisztoly dörren, vér folyik. A IV. Henrikben eleven testbe hatoló, igazi kard hasít egyúttal a latolgatásba is: tetteti vagy képzeli-e magáról a címszereplő, hogy ő a Canossát járó IV. Henrik német-római császár.

Marco Bellocchio 1984-es filmváltozatában rugóra jár az a bizonyos kard. Színházi kellék, akárcsak az üveggyöngyökkel ékes császári korona. És Bellocchio IV. Henrikje így csak egy ama megszámlálhatatlan sokaságú bölcs bolondok közül, akik a világirodalom és -színház kezdetei óta hajtogatják a magukét: a bolond bölcs, a bölcsek bolondok.

Finom apróságok révén Bellocchio a film első pillanatától fogva jelzi: tudja, amit tud, ez a IV. Henrik bizony nem bolond, legfeljebb bolondos; szertelenül élvezi, hogy mindenkit lóvá tehet.

A címszereplő Marcello Mastroianni feladata így kétszeresen is hálás: parádés jelenetekben sziporkázva tehet róla bizonyságot, milyen remekül tudja játszani azt, hogy játszik. Csakhogy ami jót tesz Mastroianninak, nem tesz jót a filmnek. A film unalmas. Elejétől fogva tudunk mindent, és ezen a tudásunkon a fejlemények nem sokat módosítanak.

A Pirandello-darabok közös buktatója, hogy – az eleve konstruált Hat szereplő szerzőt keres kivételével – rendkívül kényes, sőt, olykor ingatag bennük az egyensúly drámai helyzet és gondolati konstrukció között. Amelynek sokszor szinte groteszk illusztrációja csupán az, ami a színpadon történik. Igaz, mindig csak szinte. A híres pirandellói esztétikától, az érzelmes önreflexión alapuló umorismótól ugyanis – épp az érzelmesség miatt – idegen a groteszk szemléletmód.

Aki tehát groteszk figurát, óriás hintalovon ringatózó, bölcs bolondot csinál IV. Henrikből, az végső soron Pirandellóból űz gúnyt, függetlenül attól, hogy mi a szándéka. Bellocchio azzal, hogy IV. Henrik alakját elidegeníti az általa képviselt gondolatoktól, akarva-akaratlanul arra hívja fel a figyelmet, milyen laposak is ezek a gondolatok így, önmagukban. Egy szenvedélyes, sőt patetikus IV. Henrik, továbbá hús-vér mellékszereplők és pirandellói dramaturgia nélkül. Aminek nélkülözhetetlen eleme a csattanó. Az igazi kard. Csak ha nem rugóra jár, ha véresen komoly tétje is van a játéknak, csak akkor van esély rá, hogy önmagát is meglássa IV. Henrikben mindenki, akit érint a kérdés: Ki vagyok én?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/03 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5884