KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/november
KRÓNIKA
• Székely Gabriella: Könnyű-e filmrendezőnek lenni? Juris Podnieks halálára

• Reményi József Tamás: Ali én vagyok Fassbinder és más hazaárulók
• Bikácsy Gergely: Az utolsó ember Németorszag kilenc (új) nulla
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Orlando féltestvérei Velence
• N. N.: A 49. Velencei Fesztivál díjai
TELEVÍZÓ
• Turcsányi Sándor: Bohdalová térde Evald Schorm

• Gelencsér Gábor: A történelmi film vége Markéta Lazarová
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Videópalack Beszélgetés Hanák Gáborral
• Sipos Júlia: Kié a csőd? Beszélgetés stúdióvezetőkkel

• Timár Péter: Katarzis vasalás közben Mondino, a klipkirály
KRITIKA
• Báron György: Másnap Goldberg-variációk
• Zoltai Dénes: Zeneórák haladóknak Minden reggel
• Almási Miklós: Hollywoodi kövületek A játékos
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Apám dicsősége; anyám kastélya
• Turcsányi Sándor: Egyedülálló nő megosztaná...
• Bíró Péter: Mint a tűz
• Székely Gabriella: Paris Trout
• Sneé Péter: Fiúk (Boys)
• Schubert Gusztáv: Medicine Man
• Argejó Éva: Jöttem, láttam, beköltöztem
• Tamás Amaryllis: Isten veled, király

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Hajlakk

Lajta Gábor

 

A filmvásznon édes zöldek, émelyítő rózsaszínek és falánk sárgák – a new wave színvilága a hatvanas évek elejére kopí-rozva –, merev frontális beállítások, zökkenő képvágások; a hangfalakban mono slágerek kopogása (nem a Dirty Dancing disco-zenével cukrozott mambója). És orrunkban töménytelen hajlakk kábító szaga.

Furcsa karriertörténet a Hairspray: afféle anti-Flashdance, anti-Tánckar. Nem erotikus jazz-balerinák törnek be az 1962-es baltimorei tévé-show világába, hanem a kicsúfoltak és a kitagadottak – egy kövér lány, néger barátaival. A rendező láthatóan az ő pártjukon áll, a különbözőkén, de cinikusan röhög is az egész társaságon és saját magán, a kívülálló filmes pózain. Humora útszéli és finomkodó egyszerre.

John Waters, az egykori kispénzű underground rendező, transzvesztiták kedvelője, erőszakos és szándékosan ízléstelen filmek alkotója, ezúttal visszafogta magát. Egy kis öklendezéstől eltekintve, unatkozóan szolid. A Hajlakkot nem vetítenék szado-mazochista filmfesztiválokon, mint a Desperate Livingzt, és rendezőjét nem is tartóztatnák le illetlen felvételek miatt, mint első filmjének forgatásán. Kárpótlásul láthatjuk (több elaggott pop- és rocksztár mellett) Divine-t, az óriás nőimitátor színész-énekest (a You Think You re Man például nagy slágere volt).

S hogy végül is milyen film a Hajlakk, e tánciskolái performance? Zavarbaejtő, akár egy transzvesztita.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/09 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5474