KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/november
KRÓNIKA
• Székely Gabriella: Könnyű-e filmrendezőnek lenni? Juris Podnieks halálára

• Reményi József Tamás: Ali én vagyok Fassbinder és más hazaárulók
• Bikácsy Gergely: Az utolsó ember Németorszag kilenc (új) nulla
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Orlando féltestvérei Velence
• N. N.: A 49. Velencei Fesztivál díjai
TELEVÍZÓ
• Turcsányi Sándor: Bohdalová térde Evald Schorm

• Gelencsér Gábor: A történelmi film vége Markéta Lazarová
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Videópalack Beszélgetés Hanák Gáborral
• Sipos Júlia: Kié a csőd? Beszélgetés stúdióvezetőkkel

• Timár Péter: Katarzis vasalás közben Mondino, a klipkirály
KRITIKA
• Báron György: Másnap Goldberg-variációk
• Zoltai Dénes: Zeneórák haladóknak Minden reggel
• Almási Miklós: Hollywoodi kövületek A játékos
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Apám dicsősége; anyám kastélya
• Turcsányi Sándor: Egyedülálló nő megosztaná...
• Bíró Péter: Mint a tűz
• Székely Gabriella: Paris Trout
• Sneé Péter: Fiúk (Boys)
• Schubert Gusztáv: Medicine Man
• Argejó Éva: Jöttem, láttam, beköltöztem
• Tamás Amaryllis: Isten veled, király

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A nyughatatlan

Köves Gábor

 

A showbiznisz saját halottai nem nyugodhatnak békében. Beleegyezésükkel vagy sem, hangszerre és bőrszínre való tekintet nélkül, előbb utóbb minden valamirevaló önsorsrontó zseni megkapja a maga életrajzi moziját. Tegnap Ray Charlesé volt, ma Johnny Cash-é, maholnap Szécsi Pálé a reflektorfény még egy utolsó körre, s szerepel még név elég a megemlékezésre érdemes, rentábilis halottak várólistáján. Minél nagyobb azonban az életmű, és minél filmszerűbbek az életművet övező drámai pillanatok, annál nagyobb a miből-mennyit dilemmája. Rendszerint itt szokott elcsúszni a dolog, s jönnek a rügyfakadástól lombhullásig minden fontos momentumot összezsúfoló megemlékezések, a precíz, felsorolás-szagú mintadarabok. Egy ember élete – legyen a kérdéses személy akármilyen koponya, nagyformátumú hős, millióknak hitet adó rebellis – még nem ad ki egy mozit, ahogy egy remek képességű imitátorból sem lesz mozihős, csak azért, mert egy bizonyos szögből épp úgy fest, mint az imádott bálvány az elhíresült címlapfotókon. Az ismét remek színészeket összetoborzó James Mangold jó lóra tett a country-sztár Johnny Cash-sel, Cash élettörténetében ugyanis megtalálta azt a filmidőben két órán keresztül is hathatós drámát, ami összefogja az olyan ismert sztárbió-sztenderdeket, mint a zaklatott gyermekkor, a hihetetlen felemelkedés, az elrettentő bukás, és a csodával határos visszakapaszkodás fejezetei. A nyughatatlanban egy precíz életrajzi film elemei keverednek egy nagyszabású love story tucatnyi buktatón keresztül vezető történetével. Cash és későbbi felesége, az ugyancsak country-énekes June Carter évtizedeken átívelő se veled–se nélküled kapcsolata nagy szolgálatot tett a filmeseknek, akik azzal, hogy filmjük második részét szinte kizárólag e két ember viszonyának szentelik, sikerrel törik meg a híres emberek zaklatott életét felvillantó epizódok monotóniáját.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8523