KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/december
KRÓNIKA
• Zalán Vince: Rolf Richter

• Kovács András Bálint: Tarkovszkij szellemi útja Két világ között: a persona
• Eörsi István: Időm Gombrowicz-csal Naplórészletek
RETROSPEKTÍV
• Molnár Gál Péter: Halálraítált viccek Jiddis filmek
TELEVÍZÓ
• Tillmann József A.: Kimondhatatlan, amint eltűnik vagy megmutatkozik Köz(bülső)játék

• Báron György: Az amatőrizmus diszkrét bája Negyedszázad független magyar filmjei
• Bakács Tibor Settenkedő: Jövőgyűjtés Intermediális Tanszék
CYBERVILÁG
• Schubert Gusztáv: A barbár jövő Ezredvégi fantázia
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Helsinki az egész világ Bohémélet
• Schubert Gusztáv: Kis kombinátorok A nagy postarablás
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Téli mese
• Báron György: Benzin, étel, szállás
• Koltai Ágnes: A navigátor
• Turcsányi Sándor: Micsoda csapat!
• Sneé Péter: Szűnj meg, Fred!
• Turcsányi Sándor: Fortress
• Sárközi Dezső: Bumeráng

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Violeta: köszönet az életnek

Szabó Noémi

Violeta se fue a los cielos – chilei, 2011. Rendezte: Andres Wood. Írta: Eliseo Altunaga. Kép: Miguel Abal és Miguel Ioann Littin Menz. Zene: Violeta Parra. Szereplők: Francisca Gavilán (Violeta), Thomas Durand (Gilbert), Christian Quevedo (Nicanor), Gabriela Aquilera (Hilda). Gyártó: ANCINE / Maíz Producciones / Wood Producciones. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 110 perc.

Violeta Parra, a költő, folklór-kutató zenész és képzőművész nem csupán saját hazájában vált híressé; énekesként több ízben bejárta Európát, festményeit és faliszőnyegeit pedig a Louvre állította ki először; excentrikus személyisége és politikai szerepvállalása, pedig szintén hozzájárult a hírnevéhez. Éppen ezért valóban meglepő, hogy az első róla készült életrajzi játékfilmet csak 2011-ben forgatták, 45 évvel az öngyilkossága után.

A film legfontosabb erénye az eufémizmus kerülése. Andrés Wood, anélkül, hogy Violeta tehetségét, vagy jelentősségét kétségbe vonná, kíméletlen részletességgel vázolja fel a nárcisztikus művész portréját, aki fokozatosan elveszíti a kapcsolatát a valósággal, és alkoholista apjához hasonlóan hagyja, hogy önpusztító szenvedélye teljesen feleméssze. Megingathatatlan művészi öntudata, indokolatlan dühkitörései fárasztóvá válnak, hisztérikus énközpontúsága bármely kamaszt megszégyenítené – mindent egybevetve valószínűtlen, hogy a karakterét bárki szívébe zárná a film alapján. A chilei szerzői filmesek második generációjába tartozó Wood interpretációjába csomagolva Parra élete furcsa módon leginkább a magyar művészfilmek világát idézi. Andrés Wood ezúttal is épp olyan magabiztosan festi meg a történelmi Chile díszleteit, mint a Machuca, vagy A boldog élet esetében tette, a téma líraiságát pedig az újhullámos örökségből átemelt rutinszerű normaszegéssel teremti meg. Színészei hibátlanul teljesítenek, kezdve Francisca Gavilánnal (aki maga énekelte fel a bőségesen alázenélt film soundtrack-jét) egészen a 6-8 éves gyerekszínészek sokaságáig, akik olyan természetességgel simulnak bele a lepukkant miliőbe, hogy szinte fel sem merül, hogy szerepet játszanak. A Violetával tehát tisztességes, Sundance-díjas fesztiválfilmmel bővült a hazai mozik kínálata.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/02 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11342