KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/január
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Az olasz film ünnepe Premio Grolle D’Oro
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Világszertár
ANGELOPULOSZ
• Fáber András: Odüsszeusz újra tengerre száll Beszélgetés Theo Angelopulosszal
MAGYAR FILM
• Sipos Júlia: Virágnyelvtan Beszélgetés Simó Sándorral és Szabó Istvánnal
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Forgách András: Halott tőzsdeügynök a múzeumban Az új ártatlanság az amerikai filmben
MARLENE DIETRICH
• Molnár Gál Péter: Moll Flanders szépunokája
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Vihar előtt Pordenone
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Madridi szőke Tűsarok
• Koltai Ágnes: Törtszív úrfi Hollywoodi lidércnyomás (Barton Fink)
• Turcsányi Sándor: Álomszonáta Otthonom, Idaho
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A fűnyíró ember
• Schubert Gusztáv: Krapatchouk
• Sneé Péter: Semmit a szemnek!
• Fáber András: Superman III.
• Barotányi Zoltán: Oroszlánszív
• Sárközi Dezső: Jól áll neki a halál
• Turcsányi Sándor: Dili-vízió
• Sneé Péter: Őrjítő vágy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Színház

Yasmina Reza: Az öldöklés istene

Mint a vakablak

Roboz Gábor

A francia drámaírónő nagysikerű színdarabja közismert jellemgyengeségeket vesz célkeresztbe.

A (felső-) középosztálybeli házaspárok és családok zárt ajtói mögé bekukkantani pompás ötlet egy olyan író számára, aki a szóban forgó viszonyok éles nyelvű bemutatásával egyetemes érvényűvé kívánja tágítani a történetét, hogy nagyon őszintén beszéljen nekünk a képmutatásról, az önzésről, a dekadenciáról és más hasonló jellemhibákról. Yasmina Reza semmit sem bízott a véletlenre, amikor öt évvel ezelőtt publikálta Az öldöklés istene című színdarabját, hiszen a színészeket és a nézőket egyaránt kiszolgálta: az előbbieknek olyan szerepeket írt, amikben csak az nem brillírozik, aki nem akar, az utóbbiak fejét pedig úgy csavarta el, hogy olyan mondanivalóval látta el őket, amit még a két héttel későbbi vasárnapi ebédnél is csócsálgathatnak.

A nyolcvanas évek óta aktív francia alkotó próbálkozott színészkedéssel, írt fél tucat regényt és pár forgatókönyvet, mindenesetre a nemzetközi közönség elsősorban drámaíróként ismeri. Két leghíresebb darabját, a Művészetet és Az öldöklés istenét számos nyelvre lefordították, több díjjal honorálták, és sikerrel adták elő neves színészek a világ különböző színpadain (hazánkban a Vígszínház tűzte műsorra). Ahhoz kétség sem férhet, hogy Reza nagyszerűen választ magának témát, mert amiről ő ír, arra mindig lesz néző. A Művészetben például azt taglalja, hogy milyen módokon lehet viszonyulni a magasművészethez: egy fehér vászonra festett fehér vonalakból álló, borsos árú festmény kapcsán megrendül három férfi betonbiztosnak hitt barátsága, és a műből megismerhetjük a sznob, a kirekesztettsége okán sértett és az egészre igazából fittyet hányó befogadó álláspontját.

Az öldöklés istenében két kiskamasz játszótéri összetűzése szolgáltatja az alkalmat két szülőpáros számára, hogy egy békésnek induló társalgás során felnőtt módra átbeszéljék a problémát. Az eszmecsere persze azonban ellenségeskedésbe billen át, az elsimítandó ügy helyét fokozatosan átveszi a személyeskedés és a párkapcsolati konfliktusok bemutatása, és mindegyik figura van annyira romlott alak, hogy egymás után lehessen őket megutálni.

Reza most is életszerű, ugyanakkor a színpadon is jól érvényesülő párbeszédeket ír (színészi múltjának köszönhetően tud miből ihletet meríteni), könnyedén felismerhető karaktertípusokat jelenít meg, és úgy kezeli a dramaturgiát, hogy rövidebb vagy hosszabb idő után mindenkiről lehulljon a maszk. Az írónő ráadásul nem csak a színészek munkáját teszi könnyebbé, hanem a rendezőkét is, hiszen – mint általában – kevés figurát és egy helyszínt használ, és nagyon tiszta szerkezetben gondolkodik.

A szerző a csupán ürügyként használt esetről hamar áttér az egyes felek egyéni és párkapcsolati problémáira, és sorra vesz olyan konfliktusokat és jellemgyengeségeket (ilyen például az önámítás vagy a már említett képmutatás), amiken egy szatirikus megközelítésre voksoló alkotó különösebb erőlködés nélkül élcelődhet. Kiváló arány- és ritmusérzékkel dolgozik, hiszen sikerül úgy váltogatnia a fókuszt, hogy végső soron mind a négy figurájának egyenlő figyelem jusson, és izgalmasan sodorja őket egyik érzelmi állapotból a másikba, ráadásul a szereplők közötti kapcsolatok formálódását-dinamikáját is mesterien kezeli.

Az öldöklés istene egyfelől remekül illusztrálja, hogy a szerzője húsz év alatt kitanulta választott mesterségét (nem véletlen, hogy a darab kitűnően működik az angol és a magyar színpadon vagy akár egy amerikai film forrásműveként), másfelől viszont arról is árulkodik, hogy Reza tartózkodik az igazán radikális húzásoktól. Már-már szájbarágós közelítésmódja, illetve közhelyes témaválasztása mellett mintha biztonsági játékot akarna játszani, és szinte egyáltalán nem szeretné komolyabban igénybe venni a befogadóját.

Reza Az öldöklés istenében átélhetően és sallangmentesen ábrázol közismert problémákat és emberi gyengeségeket, így sikeresen meg tudja szólítani azokat, akik még nem lestek be elégszer a színfalak mögé, és akik szeretik, ha egy mű végig megnyugtatóan világos.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/01 48-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10922