KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/február
POSTA
• Peternák Miklós: Hibaigazítás
MAGYAR MŰHELY
• Kovács András Bálint: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Balassa Péter: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Jancsó Miklós: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Kósa Ferenc: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Herskó János: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Jankovics Marcell: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Schubert Gusztáv: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Lengyel László: A megőrzés láza Kordokumentum
SPIKE LEE
• Békés Pál: Én fekete vagyok, te meg fehér A Malcolm X amerikai premierjéről

• Földényi F. László: Felhőtlen álmok nyomasztó világa Német ideológiák
• Szilágyi Ákos: Privátsztálin Joszif Visszarionovics Tarzan
FESZTIVÁL
• Báron György: Don Quijote nekiront a vetítővászonnak Szaloniki
• Létay Vera: A szó Izsák szava Genf
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Rossz nyelvek Meztelen ebéd
• Dániel Ferenc: A Ford T-modell Egerek és emberek
• Báron György: A befáslizás művelete Erózió
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Nincs bocsánat
• Fáber András: 1492
• Barotányi Zoltán: Komputer-kémek
• Barotányi Zoltán: Dől a le!
• Turcsányi Sándor: Egy becsületbeli ügy
• Sneé Péter: Puszta acél
• Tamás Amaryllis: Tini krimi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Michael Feeney Callan: Robert Redford

Dupla R, a különc

Horeczky Krisztina

Redford ritka bravúrja: egyszerre sztár és kívülálló.

Az ír Michael Feeney Callan író, költő, filmkészítő „szerény ismertetőként indult” munkájából született az a tíz évig tartó, heroikus vállalkozás, melynek végeredménye egy hatszáz oldalas biográfia lett az álomgyári stúdiórendszer hajdani, egyben utolsó szépreményű ifjáról. Az 1970-es években a bolygónk első számú mozibálványaként tündöklő Robert Redford (1936-) legkevésbé színész akart lenni. Ellenben – az európai klímát szomjazva – képzőművész, majd mozgóképes animátor. Alan J. Pakula szerint a leghosszabb érvényű alkotása mégis a filmszemélyisége: „Sokszor okozott csalódást nekem, de ez nem változtat azon, hogy mint romantikus ikon, nincs senki, aki hozzá mérhető. Clark Gable-től vette át a koronát, és mindketten arról lesznek emlékezetesek, hogy a felszín alatt meg tudták mutatni a komplexitást. Csillogásukban mindig ott volt a fenyegetés, hogy a szerelem veszélyes” – mondta az 1998-ban elhunyt képíró, Az elnök emberei direktora. Redfordból mintha éppen ez a glamúros, mágneses érzékiség váltotta volna ki a karakán dacot: hogy más legyen, mint a vágy titokzatos tárgya. Az állhatatossága, az intellektusa, a kíváncsisága, a sznobsága, a konoksága, az eredendő magányossága tette őt azzá, akivé lett: szabad, szuverén, az autonómiáját kiharcoló, anti-hollywoodi – ám zsigerileg amerikai – individuummá. Akinél aligha bánt/bánik jobban bármely ünnepelt aktor a szexidol-státusszal és a nemiségével.

Örökös nyugtalanságát példázza, hogy közel járt a hatvanhoz, mikor gyermekei így írták át a Jézus Krisztus Szupersztár librettóját: „Dupla R szupersztár; / Ki a franc vagy te, tudod-e már?”. Persze, a fifikás Redford támogatását bíró szerzőt is ez izgatta: ki lehet ez az „elasztikus időkezelésű” (értsd: notórius késő), zárkózott férfiú, aki betekintést engedett a naplóiba, jegyzeteibe, levelezésébe, és aki több mint százórányi interjút adott számára. Mindezt azért, hogy a 2011-es, kronologikus kötet olyan legyen, amilyent ő akart, szembe menve a nagyközönség elvárásaival, ízlésével. A bevezetőben Henry David Thoreau-tól citálnak, majd Heideggerrel búcsúznak a buddhista türelmet tanúsító, kimerült olvasótól. A féktelenül áradó szövegfolyam dagályos, hemzseg a nevektől, a precíz, de szószátyár szerző ingerlően elvész a részletekben. (A fordítás is hagy kívánnivalót maga után.) Ellenben - az elmaradt élvezet helyett – kivételes, főleg illúziótlan portrét fest a hollywoodi filmipar működéséről, pletykák, intimpistáskodás nélkül.

Részint ezért, hogy az erősen szociografikus, sivatagszárazságú mű J. C. Chandor 2013-as filmjét, a Minden odavan-t (All is Lost) idézte az eszembe. Az egyszemélyes, majdnem néma kamaradarabban Redford a süllyedő vitorlásjachtján küzd a túlélésért, az Indiai-óceán közepén. (Alakításáért elnyerte a New York-i Filmkritikusok Szövetségének díját.) Egyszer Istent hívja, máskor káromkodik. Meggyőződésem, hogy az 1980-ban a független filmesek Mekkáját, az utahi Sundance Intézetet megalapító színész-rendező, kulturális pionír, környezetvédő, politikai aktivista, producer, vállalkozó ugyanolyan, mint a filmbéli „Our Man”. A Mi Emberünket Hemingway, Jack London, Joseph Conrad, Herman Melville maszkulin világából gyúrták, miközben legalább annyira enigmatikus, mint egyik emblematikus szerepe, Jay Gatsby. De bármilyen is legyen valójában, bizonyos, hogy olyan pályát befutni, mint a Hollywoodban az egyszerre kint és bent-taktikát alkalmazó Redford, éppen akkora teljesítmény, mint életben maradni a haragos óceán közepén, az elemekkel birkózva. Ironikus, hogy ez a mára cserzett bőrű, a korát méltósággal viselő élő legenda rendezett Átlagemberek címmel remek filmet. Regényes, hogy – egyebek mellett – a Sundance-kanyonban tető alá hozta az Üvegház Glasznoszty nemzetközi kezdeményezést, a Szovjet Tudományos Akadémia agytrösztjével karöltve. Szimbolikus, hogy szeptember 11. mellett megúszott egy emberrablást Párizsban, és talpra állt az 1999-es, teljes anyagi csődjéből is.

Több nemzedéknyi nő öntudatra ébredésének része, mikor belátják, egyetlen anyaszülte férfitól sem remélhető, hogy olyan pillantást vessen rájuk, amilyent csak Robert Redford tud(ott) vetni – más nőkre. Vigaszul szolgálhat számukra, hogy a privatizálástól tartózkodó Callan kijózanító választ ad arra a kérdésre: milyen lehet(ett) ezt a radikális és pragmatikus, lázadó és komoly diplomáciai készségű, elragadó, okos, morális, eredeti, szellemes klasszist hús-vér valójában elviselni. Nagyrabecsülésem mellett állítom: ehhez képest merő móka (volt) olvasni róla.

 

 

Európa Kiadó, 2014.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/04 47-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12141