KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/április
KRÓNIKA
• Peternák Miklós: Magánvíziók Japán videóantológia
• N. N.: Mediawave ’93 Győr
• N. N.: A Filmvilág-klubban
• N. N.: Kedves Olvasóink!
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Éj anyánk Filmszemle után
• Turcsányi Sándor: A vörös, a fekete meg a kék A fiatal magyar film
• Sipos Júlia: Egymásra nézve Nemzedéki beszélgetések
• Báron György: Tükröm, tükröm... Dokumentumfilm
• Dárdai Zsuzsa: Az ózdi dosszié Beszélgetés Almási Tamással
KRITIKA
• György Péter: A szemüveg komédiája Anna filmje
• Hirsch Tibor: A mosodás Minarik Csodaországban Hoppá
• Bakács Tibor Settenkedő: A hely szelleme Blue Box
• Gelencsér Gábor: Ideiglenes vadászmezők Indián tél

• Trosin Alekszandr: Oroszországból, Szerelemmel avagy Isten hozta a véres vurstliban Moszkvai moziban
• Földényi F. László: Angol melankólia Terence Davies
• Kozma György: A légy és a mézespohár Greenaway kisfilmjei
KRITIKA
• Takács Ferenc: Az élősdiség dicsérete Orlando
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Dallas-univerzum A történetmondás mágiája
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Egy asszony illata
• Turcsányi Sándor: Az utolsó mohikán
• Barotányi Zoltán: Trespass
• Turcsányi Sándor: Öböl-akció
• Sneé Péter: Mondvacsinált hős
• Tamás Amaryllis: Több, mint testőr
• Sneé Péter: Ruby
• Sárközi Dezső: Úszó erőd

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Scott Cooper: Őrült szív

Delirált remény

Pápai Zsolt

Aki a countryról beszél, egész Amerikáról beszél.

 

A countryzene a nemzeti önazonosság fontos eleme az Egyesült Államokban, tipikusan amerikai találmány, ezért a felhasználásával készült mozgóképek gyakran az ország állapotáról szóló – burkolt – helyzetjelentésekként értelmezhetőek. Aki a countryról beszél, egész Amerikáról beszél. Jól tudta ezt már Robert Altman is, aki három és fél évtizede készült Nashville-jében tartott görbe tükröt a testben-lélekben megroggyant ország elé. A Nashville óta nagyon nehéz a countryzenét főszerepbe helyező filmet nem allegóriaként vagy parabolaként nézni, látni.

Még egy olyan filmet is nehéz nem így szemlélni, amely látszatra mindenféle rejtett jelentéstől óvakodik. A debütáns – eddig jobbára felejthető filmekben mellékszínészkedő – Scott Cooper szolid független opusa egy countryzenész pokol tornácára tett kirándulását és visszatértét regéli el. Thomas Cobb 1987-es regényének adaptációja nyilván nem véletlenül épp most készült el: Bad Blake sorsa mintha az Államok jelenkori helyzetére rezonálna: a folytonosan deliráló, valamikori dicsősége romjait enerváltan őrző és az önsorsrontásba lassan belefáradt, de a halál küszöbén egy Utolsó Utáni Esélyt elnyerő figura keresztútja akár az ország helyzetének allegóriájaként is felfogható. Ezt a képzetkapcsolást erősíti Blake magányos westernhősöket idéző – illetve a klasszikus hősöket fonákjáról idéző – „leples bitang”-dizájnja is.

Részben az allegorikus tartalom, és nem csupán számos motívumbeli azonosság, a központi karakterek rokonsága, sőt egyes jelenetek hasonló szcenírozása miatt tekinthető a film Darren Aronofsky ünnepelt A pankrátora párdarabjának. Annyira sok a párhuzam a két film között, hogy joggal merül fel a kérdés, miben különböznek egymástól? Elsősorban éppen abban, hogy a country ritkán szólal meg az európai ízlés számára is ennyire izgalmasan egy filmben, mint Coopernél. Az egyenest a produkcióhoz írt zeneszámok szövegei szívbemarkolóan, kristálytiszta képekben, de sohasem didaktikusan kommentálják a figurák helyzetét („Zuhansz, de úgy érzed, szárnyalsz” – szól az egyik refrén), és a dalok élvezeti értékét növeli, hogy valamennyit a színészek maguk adják elő – kiválóan. Talán mert alaposan tanulmányozták a nagy elődök munkásságát. Bad Blake és tanítványa modelljei legendás zenészek voltak: előbbié Waylon Jennings (Jeff Bridges fizimiskája kicsit hasonlít az övéhez), utóbbié pedig a fiatal Kris Kristofferson.

Amennyire egyszerűek, mégis sokatmondóak a dalok, annyira egyszerű a stílus és a cselekményvezetés. Igaz, utóbbi kicsit kiszámítható (lásd például Blake és az elveszett kisfiú jelenetét), ezért viszont kárpótol, hogy néhány cselekményszálat Scott Cooper okosan a végtelenbe – vagy a semmibe – vezet (lásd Blake és a fia viszonyát). A film vizuális stílusában a statikus plánok dominálnak, de ez nem jelenti azt, hogy alkalmasint ne indulna meg a kamera. A koncertjelenetekben végig diszkréten mozog: hol andalít (lásd a zárlatot), hol felkavar (a nyitányban, a tekepályán adott koncert alatt a kapatos Blake állapotát modellezi a kamera pályája). Ennek a decens kameramunkának is szerepe van a film ritmusának megteremtésében.

A Őrült szív ritka halk és mégis ütős darab a kortárs amerikai mezőnyben. A kiváló színészi teljesítmények, az intelligens rendezés mellett a legrokonszenvesebb vonása talán, hogy nem táplál illúziókat, mégis a hitet erősíti. Minden erőszakoltság nélkül konvertálja reménnyé a rezignáltságot.


ŐRÜLT SZÍV (Crazy heart) – amerikai, 2009. Rendezte: Scott Cooper. Írta: Thomas Cobb regénye alapján Scott Cooper. Kép: Barry Markowitz. Zene: Stephen Bruton, T-Bone Burnett. Szereplők: Jeff Bridges (Bad Blake), Maggie Gyllenhaal (Jean Craddock), Paul Herman (Jack Greene), Tom Bower (Bill Wilson). Gyártó: Fox Searchlight. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 111 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/08 53-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10239