KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/október
KRÓNIKA
• (X) : Szmoktunovszkij ismeretlen szerepeiből Filmsorozat az Örökmozgóban
MAGYAR FILM
• Mihancsik Zsófia: Filmtörvényen kívül Beszélgetés Szabó Istvánnal és Kőhalmi Ferenccel
• Bársony Éva: A gyanakvás légköre Beszélgetés Sára Sándorral

• Földényi F. László: Hazát kereső nemzedék Heimat II.
TELEVÍZÓ
• György Péter: Az európai tévétudat EuroNews
• Várkonyi Tibor: A Didier-ügy Francia reality show
• Almási Miklós: A médiának mindig igaza van… A tévé-mítoszgyár
KÖNYV
• Kelecsényi László: A szabály és a kivétel Henri-Pierre Roché: Jules és Jim

• Janisch Attila: Psycho Az én mozim
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Görbülő tér a zseni körül Van Gogh
• Kéri László: Mindez nekünk már csak mozi marad? Sztálingrád
• Kozma György: Henrik galambjai Árnyékszázad
• Bakács Tibor Settenkedő: Hollywoodi fosszília Jurassic Park
• Barotányi Zoltán: Nuncsakus húszéveseké a világ Az utolsó akcióhős
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Összeomlás
• Glauziusz Tamás: A zongorakísérő
• Barotányi Zoltán: Red Rock West
• Gelencsér Gábor: Az emberi szív térképe
• Mockler János: Bűnben égve
• Sneé Péter: Haláli fegyver
• Tamás Amaryllis: A szerelem hullámhosszán

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Pilátus és a többiek

Harmat György

 

Jelentős közép-kelet-európai rendezők Nyugaton leforgatott filmjei ritkán jutottak (juthattak) idejében e régió nézői elé: a Pilátus és a többiek, Andrzej Wajda 1972-es nyugatnémet filmje sem kivétel. Holott bemutatható lett volna, hiszen az ideológiai ellenőrzéstől megszabadult rendező még csak ki sem használta a kínálkozó lehetőséget, hogy A Mester és Margarita bulgakovi evangéliumát a szocializmus politikai szatírájává aktualizálja. A filmbéli Golgota nem valamely szovjet provinciában emelkedik, hanem egy nyugatnémet nagyváros autópályája és szeméttelepe között. Még fantasztikusabb, zseniálisan kiválasztott helyszín az, ahol a farmernadrágos Jesuát Pilátus elé vezetik: a helytartó és az Embernek Fia egy ókori erődítményre emlékeztető hatalmas gyárépület betéglázott ablakokkal, benyílókkal tagolt fala előtt ácsolt színpadon találkozik. (Wajda lengyel szülészei bibliai és modern jelmezekben, a 60-as évek avantgárdé színjátszásának szellemében játszanak. Egyáltalán, a film egésze a szabadtéri teátrumok előadásait idézi föl, anélkül, hogy egy percre is veszítene filmszerűségéből.)

Amikor Máté levágja Jesua holttestét a keresztről, fehér trikójára rákopírozódik Krisztus, „a szupersztár” arcmása: e korunkbeli Veronikakendő szimbolikusan újfent megerősíti, az evangélium ez alkalommal a „fogyasztói társadalommal” szembesül. Igaz, a rend és a lázadás főtémájára hangszerelt történet mifelénk keservesen ismerős motívumokkal gazdagodik: a corpust nyom nélkül eltüntetik a Jézus-hívők elől; Júdás nem önkezével vet véget életének, Pilátus öleti meg titkosszolgálatának vezetőjével, „a tanítványok nevében”. Látható: a Pilátus és a többiek „tézisfilm”, nem mentes némi didaktikától, nem egy jelenete közhelygyanús.

Példának okáért ott a film prológusa. A vágóhídon a juhok karámja előtt egy bárány sétálgat szabadon. Wajda riporterként vele készít interjút: ő a főnök. Az a feladata, hogy megnyerje társai bizalmát. Nem könnyű a többieket meggyőznie arról, hogy áldozatuk önnön érdekeiket is szolgálja majd. Mentegetőzését nem először halljuk: „Valakinek ezt is el kell végeznie, az utódom nálam csak rosszabb lehetne.” A „főnök” mindenesetre életben marad (hogy kezelésbe vehessen egy újabb csoportot), míg a többieket lemészárolják. Megmenti az irháját, de nem lesz szabad. A vágóhídról ki nem juthat. Mindez közhely. De hát itt kezdődik a film hatalma, a kép, a kivéreztetett állatok gyomorkavaró látványa, megújíthatja az elkoptatott szóképet („mint birkákat a vágóhídra”). A Pilátus... egynémely „közhelye” ma, 18 évvel a film elkészülte után is a húsunkba vág.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/11 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4736