KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/október
KRÓNIKA
• (X) : Szmoktunovszkij ismeretlen szerepeiből Filmsorozat az Örökmozgóban
MAGYAR FILM
• Mihancsik Zsófia: Filmtörvényen kívül Beszélgetés Szabó Istvánnal és Kőhalmi Ferenccel
• Bársony Éva: A gyanakvás légköre Beszélgetés Sára Sándorral

• Földényi F. László: Hazát kereső nemzedék Heimat II.
TELEVÍZÓ
• György Péter: Az európai tévétudat EuroNews
• Várkonyi Tibor: A Didier-ügy Francia reality show
• Almási Miklós: A médiának mindig igaza van… A tévé-mítoszgyár
KÖNYV
• Kelecsényi László: A szabály és a kivétel Henri-Pierre Roché: Jules és Jim

• Janisch Attila: Psycho Az én mozim
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Görbülő tér a zseni körül Van Gogh
• Kéri László: Mindez nekünk már csak mozi marad? Sztálingrád
• Kozma György: Henrik galambjai Árnyékszázad
• Bakács Tibor Settenkedő: Hollywoodi fosszília Jurassic Park
• Barotányi Zoltán: Nuncsakus húszéveseké a világ Az utolsó akcióhős
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Összeomlás
• Glauziusz Tamás: A zongorakísérő
• Barotányi Zoltán: Red Rock West
• Gelencsér Gábor: Az emberi szív térképe
• Mockler János: Bűnben égve
• Sneé Péter: Haláli fegyver
• Tamás Amaryllis: A szerelem hullámhosszán

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Egy szoknya, egy nadrág

Molnár Gál Péter

 

„A mi színpadi stílusunknak nyilvánvaló gyengéje, hogy a színielőadásainkat csupán értelmileg felfogható dolgokra kívántuk korlátozni.” Ezek a zeneszerző Claude Debussy szavai A népi színházról című cikkében. Bízvást ide idézhetőek, hiszen a most felújított filmvígjáték a színháznak köszönheti működését, mégpedig nem is csupán a 40-es évek színházának, hanem a kétezer-ötszáz éves vígjáték-történelemnek. Hisztriók fogják láthatatlanul Latabár Kálmán kezét ebben a badar-filmben. Évezredek színpadi bohócai, őrületbe nyújtózó népmulattatói, a valóságfölöttit a valóságossal és a valóságalattival természetes gesztussal összekötő komikusok segítik rendszere őrületében.

Egy negyvenesztendős filmvígjátékot újítottak föl a mozik, mégpedig egy olyan mozibohózatot, amelyik nem elrejtett mozitékák rejtekén bujdosott, gyakorta műsorra tűzték filmklubok, vetítették nyilvánosan alkalomszerűen és esetlegesen. Negyven év egy filmburleszk esetében már halhatatlanságnak nevezhető. A humor és a komikum a legsebesebben hervadó jelenségek. A mai vicc holnapra érthetetlen, és a vígjátékok többsége már megtekintésük első negyedórája közben avul el. Ez az esztétikailag lesajnált burleszk pedig ma is eleven mulatság, nézője nehezen vonhatja ki magát hatása alól.

„A mi színpadi stílusunknak nyilvánvaló gyengéje, hogy színielőadásainkat csupán értelmileg felfogható dolgokra kívántuk korlátozni.” Így Debussy, figyelmeztetve rá, hogy a logika, a tiszta értelem nem minden a művészetben. A vígjáték bármennyire is áttekinthetővé tesz társadalmi jelenségeket, nem enged a hideg értelemnek. Sem nézőként, sem előállítóként. Ez vad műfaj. Az őrült képzelet műfaja. A korlátokat nem ismerő megmámorosultságé. Fütyül a realizmusra. És ettől lesz realista. Az álmok fenyegető rémségeit könnyedén alkalmazza napvilágnál. Freud A mindennapi élet pszichopatológiáját ha illusztrálni kellene lélekidomár-hallgatók előtt, jobb szemléltető anyagot nem tudnék hozzá ennél a filmnél, ahol elfojtások szabadulnak ki és perdülnek táncra, ahol rejtett emberi és társadalmi betegségek jelennek meg viccbe fölszívódottan. De szemléltető anyag lehetne ez a film a komikum színházi történelmének oktatásánál – ha volna ilyen egyáltalán –, mivel évezredek színészi tapasztalatai virulensen mutatkoznak meg benne, nem muzeális leletként, hanem napi hatásukban.

Ma nem akad tájainkon rendező, szcenarista, komikus, aki hasonló badar-képeket fölvillantó szeszes elfogulatlansággal, az értelemnek fittyet hányva keresne tiszta nevetést egy cselekményben. Tehát érdemes harmadszor is megismételni: „A mi színpadi stílusunknak nyilvánvaló gyengéje, hogy színielőadásainkat csupán értelmileg felfogható dolgokra kívántuk korlátozni.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/07 45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6837