KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/december
MAGYAR MŰHELY
• Jancsó Miklós: A kövek üzenete Forgatási napló

• Dániel Ferenc: Traktort, párttitkárt vegyenek!
MAGYAR MŰHELY
• Zsugán István: Egy titkos filmrendező Beszélgetés Ember Judittal
• Kovács András Bálint: A játékfilm esete a dokumentumfilmmel A történet újraélesztése
FESZTIVÁL
• Sipos Júlia: Közös szennyesünk A zöld hegy
• Turcsányi Sándor: Török idők Yilmaz Güney után
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Csepeli György: A rendező, az operatőr és a gyilkos A média öl
• Kovács András Bálint: Kaki, pisi, fing
• Schubert Gusztáv: Meg egy szó a szépművészetekről

• Almási Miklós: A (film)birodalom visszavág Feltámad a mozizás?
KÖNYV
• Bernáth Gábor: A tiszta háború
• Földényi F. László: A posztmodern lélek mozija Wagnertől a CNN-ig
ANIMÁCIÓ
• Bóna László: Jó éjszakát Disneyvel! Agresszív animáció
• Lőrincz Éva: Hupikék falanszter Szelíd animáció
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Csorba csészéink Vigyázók
• Koltai Ágnes: Lenin és a gyapjúzokni A gorilla délben fürdik
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A bérgyilkosnő
• Koltai Ágnes: Tito és én
• Barotányi Zoltán: Célkeresztben
• Fáber András: A farkas árnyéka
• Ardai Zoltán: Tökéletes célpont
• Harmat György: Jessie Lee bosszúja
• Tamás Amaryllis: Nagy durranás 2.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Pop art töredékek

Andy Warhol hipersztár

Beke László

 

Egy olyan művész filmalkotói munkásságáról lesz az alábbiakban szó, akinek hírneve lassanként már Salvador Dalíéhoz hasonlítható: a magasfokú mesterségbeli tudás és az újító szellem mellett mindkettőjüket az extravagáns megnyilatkozások sokasága burkolja valamilyen legendisztikus ködbe. Amíg Dalí életműve a szürrealizmussal fonódott össze, addig Warhol a pop-artnak vált talán legmarkánsabb egyéniségévé. Legjellemzőbb művei a hatvanas években keletkeztek.

Andy Warhol 1930 körül született Pittsburgh-ben (sohasem vallja be az igazi dátumot), cseh bevándorlók gyermekeként. Apja bányász volt; angolul csak törve beszélő anyjához való ragaszkodásáról gyönyörű anekdoták szólnak. Rajzolni tanult a Carnegie Institute of Technology-ban, majd a 40-es évek végén (?) New Yorkba költözött. Az 50-es évek azzal teltek el, hogy divatrajzolóként bedolgozta magát néhány vezető magazinhoz (Glamour, Vogue, Harper’s Bazaar), világkörüli útra indult Japántól Firenzén át Amszterdamig (1956) és kiadott néhány rajzkönyvet (25 Sam nevű macska meg egy kék cica; Arany Könyv;), 1959-ben a New York-i Bodley Gallery kiállította aranyozott cipő-terveit.

Ekkoriban már érződött a pop-art előszele. Warhol felnagyított képregénykockákat festett, egyelőre nem túl nagy sikerrel. Majd az anekdota szerint egy barátnője 50 dollárért eladott neki egy ragyogó ötletet: fessen bankjegyeket! Állítólag ugyanettől a hölgytől származott a Campbell’s leveskonzerv-doboz mint téma ötlete is (immár ingyen). Ettől kezdve sorra megjelennek harsányan banális, jellegzetesen „pop” tárgyai: a kólásüveg, a banán, a Brillo-doboz, a tehénfej, a virág stb., egyedül, vagy egymás mellé sorakozva; másrészt az újságokból kifotózott katasztrófaképek, villamosszék, körözött bűnözők fényképei; harmadrészt – az előzőekkel teljes összhangban – a sztárfotók: Marilyn Monroe, Elvis Presley, Liz Taylor... A megfelelő technika a szitanyomat, azaz szerigráfia, mert minden sokszorosítva van, harsány és személytelen, minden a Factorynak ( Üzemnek ) nevezett műteremben, egyszersmind Warhol és munkatársai lakhelyén készül. Warhol híres lesz, s 1962-től részt vesz a pop-art minden jelentős kiállításán. Ekkortájt kezd a film iránt is érdeklődni, s ez az érdeklődés az évtized közepe táján csaknem kioltja képzőművészeti tevékenységét. 1966-ban bemutatja a terem közepén lebegő, ezüstös csillogású, héliummal töltött Felhőit. Ritkábban portrémegrendeléseket is vállal – iszonyatosan magas összegekért. Az underground sztárja szupersztárrá válik, s e szereptől, ha akarna sem tudna többé megszabadulni.

De nem akar. Noha az „amerikai életformát” egyszerre magasztaló és rafináltan kritizáló alapgondolatait már két évtizede megfogalmazta, időről időre azóta is rendszeresen meglepi valamilyen újdonsággal a közönséget. Újdonság az is, hogy újra megfesti régebbi munkáit, mint néhány éve tette. A gépiesség jegyében rengeteg magnóinterjút készít, ezeket olykor könyv formában is kiadja. Rendszeres folyóiratot is indít, Interview címmel. Polaroidfotókat készít ezerszámra, a „társasági életről”. Időnként megfogalmaz festett alapra szitázott képein olyan témákat, mint a koponya vagy a sarló és kalapács, Mao elnök vagy a XX. század leghíresebb zsidó személyiségei, Uncle Sam, vagy de Chirico késői festményeinek átköltései, esetleg – mint legutóbbi NSZK-turnéja során – a távolabbi és közelebbi német múlt emblémává rögződött képei: Goethe Campagnában, a berlini olimpia, Joseph Beuys portréja stb. Warhol mindig ugyanazt csinálja (mint egy gép), s közben bizonyosak lehetünk abban, hogy ebből a monotóniából újabb és újabb meglepetések fognak kivillanni.

Nem vállalkozom Andy Warhol filmművészetének szakszerű elemzésére, mert nem láttam minden filmjét, s amit láttam, azt is elég régen. „Termelésének” csaknem teljes egésze már a múlté: a 60-as években készült munkáival Warhol az underground film klasszikusának számít. A Flash-től kezdve (1968) már csak producere a nevével jelzett filmeknek. (Az már külön téma, hogyan érvényesíti mégis minden egyes későbbi „mozifilmjében” a saját, összetéveszthetetlen Warhol-image-ét.) Mégis érdemesnek láttam nyilatkozatokat, kritikákat, visszaemlékezéseket előbányászni, mert a filmek ismerete nélkül is informatívak és – merem remélni – megőrizték frissességüket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/07 28-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6376