KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/január
KRÓNIKA
• Ember Judit: Haláli történet Szörény Rezsőről
FEDERICO FELLINI
• Balassa Péter: Maga
• Kovács András Bálint: Fellini zűrzavar
• Böszörményi Géza: Fellini Circumdederunt
• Mészöly Miklós: A képzelet rab szabadsága
• Nádas Péter: Halál hajnalán
• Jancsó Miklós: A nézőhöz
• Bojár Iván András: A fölösleges kavics
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Visszhangtalanul Léolo
• Koltai Tamás: Ilyen az élet A tölgy
LÁTTUK MÉG
• Boglár Lajos: Powaqqatsi
• Barotányi Zoltán: Szigorúan piszkos ügynök
• Sneé Péter: Tehenek
• Bíró Péter: A szerelem tiltott ösvényei
• Harmat György: Jöttünk, láttunk, visszamennénk!
• Turcsányi Sándor: Árral szemben
• Tamás Amaryllis: Dennis, a komisz
• Sárközi Dezső: 2 és 1/2 kém

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Vatel

Ágfalvi Attila

 

Roland Joffé, a Gyilkos mezők francia származású angol rendezője pazarul és pazarló nagyvonalúsággal kiállított filmet forgatott arról a háromnapos látogatásról, amelyet XIV. Lajos 1671-ben tett Condé hercegnél. Címszereplője François Vatel, nevezett herceg ceremóniamestere, aki paraszti származása ellenére a pompa és fényűzés nagymestere volt, a rafinált, kifinomult barokk századnak is kirívóan ötletes látványtervezője, és – legalábbis a film szerint – rendíthetetlenül egyenes tartású, lelkiismeretes, ezért tragikus hőse.

A „kosztümös film” zsánere kétségkívül jelentős átalakuláson ment át Pastrone Cabiriája, de akárcsak Tulipános Fanfan óta is; ma már alapvető követelmény, hogy az apró részletek sora és a nagy egész egyszerre tudjon hiteles lenni, amihez éppúgy hozzátartozik a Napkirály székelésének kultúr(?)történeti szempontból mérhető pontossága, mint a barokk mulatságokhoz társuló barokkos fényképezés (bár Morricone kissé elveti a sulykot, mikor a cselekmény idején még meg sem született Händel Tűzijáték-zenéjét idézi az amúgy – vagy talán éppen ezért? – nagyszerű operaária-jelenetben). A film az említett valamennyi elvárásnak eleget tesz, mégha a kivitelezés eleganciája kissé ingadozó is. Szemfényvesztés, de cseppet sem vásári, amit látunk. Ennek érdeme a látványtervezőn kívül, elsősorban Depardieu egyre robosztusabbá váló alakjáé és személyiségéé, mely nyomatékot ad a kissé súlytalan erkölcsi tanulságnak. A film éppen addig különösen magávalragadó, amíg nem kell a morális tartalmakra összpontosítanunk: ez a monumentális mű paradox módon éppen a részletekben alkot emlékezeteset, a kifinomultan cinikus párbeszédekben, Tim Roth lárvatekintetében, a XIV. Lajost játszó Julian Sands felülemelkedett, vérlázító közönyében és Uma Thurman mosolygás közben finoman rezgő orrcimpáiban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/01 57-58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3185