KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/február
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Somló Tamás (1929-1993)
• N. N.: Trauner Sándor halálára
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Választható csapdák Vélemények a magyar filmgyártásról
• Kézdi-Kovács Zsolt: Kell-e szeretni őket? Jegyzet a rendezőkről
• Fáber András: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Maár Gyula: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Nagy Gergely: Tudósítás a szakadtságból Beszélgetés Erdőss Pállal
• Hirsch Tibor: Csak kétszer élünk Magyar sikerfilm
1895–1995
• Gyertyán Ervin: A festészettől a mozidrámáig Hevesy Iván
• Kömlődi Ferenc: Hallgat a mély Hevesy Iván kötetéről
FESZTIVÁL
• Kozma György: Homó zsidó nácik fesztiválja (In)tolerancia
• Mihancsik Zsófia: Kétfajta szerelem Kerékasztal-beszélgetés
• Bojár Iván András: Vad éjszakák után Cyril Collard filmje
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: A tévé-mogulok csatája
• Barotányi Zoltán: Max es Móric visszatér Beavis és Butthead

• Molnár Gál Péter: És az Új Hullám megteremte az új nőt
• Bikácsy Gergely: Brigitte és Jeanne Viva Maria!
KÖNYV
• Varga Balázs: Nőnem est ómen Monográfia Mészáros Mártáról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az 1913-as év Pordenone
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Hazugságok iskolája Az ártatlanság kora
• Molnár Gál Péter: Shakespeare-piknik Sok hűhó semmiért
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jónás, aki a bálnában élt
• Turcsányi Sándor: Dave
• Koltai Ágnes: Sonka, sonka
• Barotányi Zoltán: A Pusztító
• Kuczogi Szilvia: Ha te nem vagy kepés, édes...
• Békés Pál: A szökevény
• Tamás Amaryllis: Mrs. Doubtfire

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Kikötői történet

Csoda Le Havre-ban

Vajda Judit

A humanista Kaurismäkinél a vesztesek is nyertesek – mert emberek.

Két cipőpucoló, egy fehér és egy délkelet-ázsiai áll egymás mellett egy aluljáróban – ügyfélre lesnek. Az egyikük (az európai) győz, övé a következő munka; a távozó klienssel azonban drasztikus dolog történik. A „győztes” cipőpucoló egy szarkasztikus poénnal reagálja le az eseményt. Mindez a nyomorúságos környezetnek és helyzetnek ellentmondó, letisztult, mégis csodálatosan élénk színekben, szinte már festményszerűen fényképezve. Ha vannak, akiknek filmjeit egyetlen, akár az első jelenetből fel lehet ismerni, akkor a finn minimalista mester, a fiatalabb és tehetségesebb Kaurismäki fivér, Aki mindenképpen közéjük tartozik. Kiismerhetősége, kiszámíthatósága azonban inkább abszolút jó értelemben vett megbízhatóság. Megtévesztő színpompa, frontális képek, a szereplők kamerába beszéltetése, elrajzolva is pontos karakterábrázolás, lírai zene, a brutális események képen kívül helyezése, találó (de sosem bántó!) szarkazmus, abszurd humor – a rendező semmit sem változott legutóbbi alkotása óta, pedig a Külvárosi fények bemutatása után már öt év is eltelt.

A „vesztes”-trilógia (1996: Gomolygó felhők – munkanélküliség, 2002: A múlt nélküli ember – otthontalanság, 2006: Külvárosi fények – magány) után a Le Havre-ban Kaurismäki egy fájdalmasan aktuális probléma felé fordul (mint sok más kollégája egyébként, lásd például az igen hasonló témájú francia emigránsdrámát, Philippe Lioret 2009-es Welcome-ját). Az Angliába igyekvő, de egy tévedés folytán a címbeli francia kikötővárosban ragadt, a menekülttáborba kerülés és/vagy a visszatoloncolás veszélye elől menekülő kiskamasz (fekete-)afrikai fiú és az őt felkaroló idősebb helyi férfi történetéből azonban az alkotó természetesen nem kerekít érzékeny szociodrámát (ahogy korábbi munkáiban sem tette); hiszen az ő érzékenysége túlmutat a társadalmon: az ember érdekli.

Kaurismäki tehát egészen máshogy viszonyul a valósághoz: talán még a korábbiaknál is erősebben stilizál, amely gesztus izgalmas kontrasztba kerül a sztori húsbavágó realitásával. A menekültfiút fenyegető szörnyűség, a cipőpucoló feleségére leselkedő borzalom vagy épp a házaspár mindennapi létfenntartási küzdelmei éles ellentétei a főhősök, a cipőpucoló, Marcel Marx és felesége, Arletty takaros mézeskalácsházának, a külsők ellenére is stúdiófelvételnek tűnő utcaképeknek, a szereplők szertartásos játékának (főleg beszédstílusának), az érzelmes aláfestő zenének (esetünkben a helyszínnek megfelelő hangulatú franciás sanzonoknak és tangóharmonika-muzsikának) és elsősorban annak a módnak, ahogy a művet fényképezték. A statikus képsorokban dominálnak a meleg színek, melyek olyannyira stilizáltak, mintha csak fotórealista festményeket néznénk, nem pedig élőszereplős felvételeket. Mindezt az érzetet tovább erősíti a figurák merev, frontális beállítása: gyakran egyenesen a kamerába beszélnek. De beszédesek ezenkívül a színek is, legtöbbször a már említett, uralkodó meleg színek (vörös, barna, sárga, narancs) – mintha minden rendben lenne. Ám amikor főhősünk kimozdul megszokott, biztonságos környezetéből, többségbe kerülnek a hideg színek: a kórházban, a kocsmában, ahol a felügyelővel találkozik vagy egy idegen városban a rendkívül tiszta, világos, mégis fenyegető és nyugtalanító kékek, szürkék vannak túlsúlyban.

A színek mellett a rendező ismét eljátszik a műfajokkal is. A Le Havre a mélyén ugyanolyan finom melodráma, mint a korábbi Kaurismäki-művek, de ezúttal is van benne egy erőteljes bűnügyi, vagy legalábbis nyomozást tartalmazó krimiszál (egy érzelemmentesnek tűnő szürke rendőrtiszt üldözi a fiút, majd az őt istápoló Marcel Marxot), sőt a fináléban feszült thriller-elemek, előtte pedig, a „vasalós” jelenetben egy súlyos bűndráma nyomai is felbukkannak. Az alkotó azonban az utolsó pillanatban mindig visszatáncol, hiszen csak kacérkodik az egyéb zsánerekkel, valójában végig hűséges marad a melodráma műfajához.

A rendezőnél ugyanis mindig csak a díszlet és a háttér változik, az emberség marad. Kaurismäki – aki most is a maga visszafogottan érzelmes paradoxonát valósítja meg – igazi humanista: nemcsak felnőttmeséi hőseit, a nézőit is szereti; és mindkét csoportot tiszteli annyira, hogy sosem súlytalan, szirupos happy endet választ, hanem megélt-megszenvedett zárlatot. Így talán a befejezést, amit a Le Havre-ban megismert (megszeretett) karakterek kapnak, nemcsak ők, de mi, nézők is megérdemeljük.

Kikötői történet (Le Havre) – finn, 2011. Rendezte és írta: Aki Kaurismäki. Kép: Timo Salminen. Szereplők: André Wilms (Marcel), Blondin Miguel (Idrissa), Kati Outinen (Arletty), Jean-Pierre Darroussen (Monet), Elina Salo (Claire). Gyártó: Pyramide / Pandora Film Production / Sputnik. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 93 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/01 52-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10916