KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/február
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Somló Tamás (1929-1993)
• N. N.: Trauner Sándor halálára
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Választható csapdák Vélemények a magyar filmgyártásról
• Kézdi-Kovács Zsolt: Kell-e szeretni őket? Jegyzet a rendezőkről
• Fáber András: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Maár Gyula: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Nagy Gergely: Tudósítás a szakadtságból Beszélgetés Erdőss Pállal
• Hirsch Tibor: Csak kétszer élünk Magyar sikerfilm
1895–1995
• Gyertyán Ervin: A festészettől a mozidrámáig Hevesy Iván
• Kömlődi Ferenc: Hallgat a mély Hevesy Iván kötetéről
FESZTIVÁL
• Kozma György: Homó zsidó nácik fesztiválja (In)tolerancia
• Mihancsik Zsófia: Kétfajta szerelem Kerékasztal-beszélgetés
• Bojár Iván András: Vad éjszakák után Cyril Collard filmje
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: A tévé-mogulok csatája
• Barotányi Zoltán: Max es Móric visszatér Beavis és Butthead

• Molnár Gál Péter: És az Új Hullám megteremte az új nőt
• Bikácsy Gergely: Brigitte és Jeanne Viva Maria!
KÖNYV
• Varga Balázs: Nőnem est ómen Monográfia Mészáros Mártáról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az 1913-as év Pordenone
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Hazugságok iskolája Az ártatlanság kora
• Molnár Gál Péter: Shakespeare-piknik Sok hűhó semmiért
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jónás, aki a bálnában élt
• Turcsányi Sándor: Dave
• Koltai Ágnes: Sonka, sonka
• Barotányi Zoltán: A Pusztító
• Kuczogi Szilvia: Ha te nem vagy kepés, édes...
• Békés Pál: A szökevény
• Tamás Amaryllis: Mrs. Doubtfire

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Az ígéret földje

Baski Sándor

Promised Land – amerikai, 2012. Rendezte: Gus Van Sant. Írta: John Krasinski és Matt Damon. Kép: Linus Sandgren. Zene: Danny Elfman. Szereplők: Matt Damon (Butler), John Krasinski (Noble), Frances MacDormand (Sue), Rosemarie DeWitt (Alice), Hal Holbrook (Yates), Gyártó: Participant Media / Image Nation Abu Gabhi. Forgalmazó: Big Bang Media. Feliratos. 106 perc.

Nem kell ahhoz gazdaságpolitikai szakértőnek lennünk, hogy tudjuk, a globális olajfüggőség kellemetlen mellékhatásokkal jár. Az elmúlt évtized során számtalan fikciós (Sziriána, A királyság) vagy éppen dokumentarista produkció (A külvárosok végnapjai, Az utolsó óra) dolgozta fel a témát. Feneketlen energiaéhségét az Egyesült Államok újabban a hazai gázkészlet megcsapolásával igyekszik kielégíteni, de mint arról Josh Fox Sundance-díjas dokumentumfilmje (Gasland) beszámolt, ez a megoldás sem éppen tökéletes. Az úgy nevezett „fracking”-technológia, amellyel felszínre hozzák a palagázt, állítólag káros hatással van a környezetre, amit az érintett vállalatok természetesen tagadnak. (Az ő álláspontjukat mutatja be egy 2013-as dokumentumfilm, a FrackNation.)

Erre az egyre több amerikait érintő problémára fókuszál Gus Van Sant filmje is, amely dicséretes visszafogottsággal vázolja fel az alapkonfliktust. Az Ígéret földje nem a helyszínül szolgáló kisváros lakóit teszi meg főszereplőnek, hanem a gázbizniszben utazó óriásvállalat két ügynökét. A Matt Damon és Frances McDormand által alakított páros feladata, hogy rávegyék a helyieket a földjeik bérbeadására, de ezúttal hiába vásárolják meg a polgármestert is, egy nyugalmazott fizikatanár és egy ökoaktivista ellenük hangolja a város népét.

A forgatókönyvet jegyző Damon és Krasinski – illetve Gus Van Sant, aki kísérletezés helyett ezúttal bérmunkát vállalt – eleinte kínosan ügyelnek rá, hogy az Ígéret földje a legkevésbé se hasonlítson egy dühödt agitprop produkcióra. A multicég képviselőit az ördög helytartói helyett szimpatikus, mélyen emberi figurákként láttatják, rákényszerítve ezzel a nézőt arra, hogy velük azonosuljon. A finálé egyébiránt frappáns műfaji fordulata, amellyel az alkotók végül mégis kiterítik a lapjaikat, sajnálatos módon pont ettől az intellektuális feszültségtől és árnyaltságtól fosztja meg a filmet. A didaktikus befejezés legfeljebb azzal menthető, hogy az Ígéret földje elsősorban nem vádirat, hanem laudáció: a lélektelen nagyvárosokkal szembeállított vidéki kisközösségek megtartó erejét dicsőíti. Kár, hogy az ugyanezen toposzra építő filmek (Porunk hőse, A régi környék, Doc Hollywood, Facér Jimmy) hosszú sorának köszönhetően már ez a romantikus végkicsengés is közhellyé vált.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/03 54-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11374