KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/február
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Somló Tamás (1929-1993)
• N. N.: Trauner Sándor halálára
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Választható csapdák Vélemények a magyar filmgyártásról
• Kézdi-Kovács Zsolt: Kell-e szeretni őket? Jegyzet a rendezőkről
• Fáber András: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Maár Gyula: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Nagy Gergely: Tudósítás a szakadtságból Beszélgetés Erdőss Pállal
• Hirsch Tibor: Csak kétszer élünk Magyar sikerfilm
1895–1995
• Gyertyán Ervin: A festészettől a mozidrámáig Hevesy Iván
• Kömlődi Ferenc: Hallgat a mély Hevesy Iván kötetéről
FESZTIVÁL
• Kozma György: Homó zsidó nácik fesztiválja (In)tolerancia
• Mihancsik Zsófia: Kétfajta szerelem Kerékasztal-beszélgetés
• Bojár Iván András: Vad éjszakák után Cyril Collard filmje
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: A tévé-mogulok csatája
• Barotányi Zoltán: Max es Móric visszatér Beavis és Butthead

• Molnár Gál Péter: És az Új Hullám megteremte az új nőt
• Bikácsy Gergely: Brigitte és Jeanne Viva Maria!
KÖNYV
• Varga Balázs: Nőnem est ómen Monográfia Mészáros Mártáról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az 1913-as év Pordenone
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Hazugságok iskolája Az ártatlanság kora
• Molnár Gál Péter: Shakespeare-piknik Sok hűhó semmiért
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jónás, aki a bálnában élt
• Turcsányi Sándor: Dave
• Koltai Ágnes: Sonka, sonka
• Barotányi Zoltán: A Pusztító
• Kuczogi Szilvia: Ha te nem vagy kepés, édes...
• Békés Pál: A szökevény
• Tamás Amaryllis: Mrs. Doubtfire

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Christian Metz halálára

Kovács András Bálint

Kevesek számára élő legenda, sokak számára csak egy távolról csengő név, milliók számára pedig: senki. Hatvankét éves korában öngyilkos lett.

Két és fél éve, hogy itt járt Magyarországon, szemináriumsorozatot tartott a Filmintézetben. Előadásain viszonylag kevesen ültek, de a kevesek között voltak olyanok, akik Németországból és Csehszlovákiából jöttek el meghallgatni őt.

Metz eredetileg mint nyelvész kezdett el érdeklődni a filmi kifejezésmód iránt. Roland Barthes tanítványi köréhez tartozott, és a francia humán tudományosságnak ahhoz az áramlatához csatlakozott, amelyik a kultúra és a művészet jelenségeit a strukturalista nyelvészet és a szemiotika kategóriáiból kiindulva próbálta meg rendszerezni. Metz volt az első, aki a filmmel kapcsolatban komolyan felvetette azt a kérdést, vajon mennyiben, és milyen értelemben lehet nyelvnek tekinteni a filmet. Őelőtte is sokan használták már a „filmnyelv” metaforáját Eizensteintől Bazinig, de soha senki nem nézett annak a mélyére, hogy mi az értelme ennek a metaforának. Az a megállapítás, hogy a film „kommunikációs médium” hasonlóképp közhelyszerű a hatvanas évek óta. De azzal, hogy ennek a kommunikációnak mi a mechanizmusa, milyen formái vannak, Metzen és tanítványain kívül senki sem foglalkozott. Metz nemcsak iskolát teremtett a filmszemiológiával, hanem kijelölt egy olyan gondolkodási irányt, amely a filmet nem elsősorban művészetnek tekinti – habár ezt egy percig sem téveszti szem elől –, hanem a modern társadalmak egyik alapvető kommunikációs formájának. Akik Metz munkásságát egy ajakbiggyesztéssel vagy vállvonogatva félretolják, mondván, hogy egy letűnt kor avítt szellemi divatja volt, elfelejtik, hogy amikor ma bekapcsolják a televíziót, vagy beülnek egy filmre, és a látványból messzemenő kultúrszociológiai következtetéseket vonnak le, akarva-akaratlan a metzi gondolkodásmódot követik.

Igaz, Metz maga valójában sosem alkalmazta a filmszemiológiát. Nem általánosította eredményeit a kultúrbölcseletben, nem vont le napi szintű szociológiai következtetéseket elemzéseiből, és nem írt népszerűsítő irodalmi esszéket. Láthatatlan eszközöket gyártott azok számára, akik ezt tették és teszik. Kultúrtörténeti jelentőségét ennyiben önmaga korlátozta, nem az a diszciplína, amit művelt. Hiszen Umberto Ecót vagy Roland Barthes-ot is a könnyűműfajban végzett teljesítményeiből ismeri a művelt nagyközönség, nem pedig azon műveik alapján, amelyekkel igazán maradandót alkottak. Metz „csupán” egy diszciplínát hozott létre, amely ha a kezdeti kérdésfeltevéseket meghaladta is (így halad előre a tudomány), alapfogalmai mégis onnan származnak. Abban a néhány országban, ahol a filmi közlésnek ma rendszeres kutatása folyik, a metzi elmélet olyan vonatkoztatási pont, amellyel szembe lehet ugyan szállni, de megkerülni nem lehet.

Metz tudós volt, a szónak ma már egyre ritkábban tapasztalható értelmében. Nem emberekkel viaskodott (bár vele többen megpróbáltak viaskodni), nem győzni, hanem problémákat megoldani akart. Gondolkodása nem volt rafinált, nem tartalmazott, és nem keresett hátsó gondolatokat. Tiszta, kartéziánus szellem volt, aki számára evidensen adódtak bizonyos kiindulópontok, és ezeket újra meg újra felülvizsgálva haladt előre fogalmainak tisztázása és az ezekből eredő problémák megoldása felé. Van, akiket ezek a problémák érdekelnek, és van, akiket nem. Most, hogy Metz nincs többé, ideje volna legalább megismerkedni a problémákkal is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/11 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1283