KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/február
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Somló Tamás (1929-1993)
• N. N.: Trauner Sándor halálára
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Választható csapdák Vélemények a magyar filmgyártásról
• Kézdi-Kovács Zsolt: Kell-e szeretni őket? Jegyzet a rendezőkről
• Fáber András: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Maár Gyula: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Nagy Gergely: Tudósítás a szakadtságból Beszélgetés Erdőss Pállal
• Hirsch Tibor: Csak kétszer élünk Magyar sikerfilm
1895–1995
• Gyertyán Ervin: A festészettől a mozidrámáig Hevesy Iván
• Kömlődi Ferenc: Hallgat a mély Hevesy Iván kötetéről
FESZTIVÁL
• Kozma György: Homó zsidó nácik fesztiválja (In)tolerancia
• Mihancsik Zsófia: Kétfajta szerelem Kerékasztal-beszélgetés
• Bojár Iván András: Vad éjszakák után Cyril Collard filmje
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: A tévé-mogulok csatája
• Barotányi Zoltán: Max es Móric visszatér Beavis és Butthead

• Molnár Gál Péter: És az Új Hullám megteremte az új nőt
• Bikácsy Gergely: Brigitte és Jeanne Viva Maria!
KÖNYV
• Varga Balázs: Nőnem est ómen Monográfia Mészáros Mártáról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az 1913-as év Pordenone
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Hazugságok iskolája Az ártatlanság kora
• Molnár Gál Péter: Shakespeare-piknik Sok hűhó semmiért
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jónás, aki a bálnában élt
• Turcsányi Sándor: Dave
• Koltai Ágnes: Sonka, sonka
• Barotányi Zoltán: A Pusztító
• Kuczogi Szilvia: Ha te nem vagy kepés, édes...
• Békés Pál: A szökevény
• Tamás Amaryllis: Mrs. Doubtfire

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A versenyképes ember

Reményi József Tamás

 

Május két tévés eseménye, a szónak abban az értelmében, miszerint maga az intézmény valamely nagyszabású vállalkozás gazdájaként-patrónusaként szerepelt, kétségkívül az újból megrendezett Karmesterverseny és az újból elindított Ki mit tud? volt. Szervezést, lebonyolítást, kulturált műsorvezetést és a házigazda egyéb technikai teendőit tekintve elismeréssel adózhatunk a tévéseknek: nehéz munkát végeztek, korrektül. De mint produkció, mindez a néző tudatában nemigen fog nyomot hagyni. És kevéssé maradhat meg a játék jóízű emléke is, hiszen – sportnyelven szólva – itt a küzdőjelleg dominált. Csupán egy-egy arc merül majd föl, egy mozdulat, néhány tehetség névjegye a bevezetők, bemutatások, pontozások, indoklások mérhetetlen tengerében. A néző persze odatapad a látványhoz, mert versenyéhsége van, s mint tapasztalhatjuk, a rossz futballmeccset is végig bírja. A néző emellett rokonszenvéhséggel is megáldott: a karmesterversenyt például évről évre egyszerűen szimpátia-tesztnek tekinti a publikum, a zeneművészet meglehetős mellőzésével.

Nevezetes hagyományokat nyilván ápolni kell. A Ki mit tud? varázsa egykor abból adódott, hogy olyan korszakban vált tömegmozgalommá és népünnepéllyé, amelyben – jelképesen is – porondra jutni, nyilvánosság előtt megmérettetni, az amatőr és a profi státusa közti válaszfalat eltüntetni: mind-mind a közélet demokráciájának játékos kísérletét jelentette. A zsűri ügyszeretete és embersége nemcsak önnön színvonala miatt nőtt legendává, hanem azért is, mert tevékenységében, a versenyzőkkel és a közönséggel való kapcsolatában a mindennemű Hivatalok humanizációja látszott megtestesülni. Felszabadultság és ígéret volt a Ki mit tud? szellemében. Ez a pillanat soha többé nem ismételhető, holott a zsűri ügyszeretete ugyanaz. Ismételhető, a kialakult sémák szerint, maga a vetélkedő. Törekedhetnek a rendezők arra, hogy a teljesítmények minél inkább azonos feltételek között legyenek mérhetők, s reménykedhetnek a nézők abban, hogy most is bemutatkozik két-három tehetség, akik amúgy is, másutt is bemutatkozhatnak majd, ha ez nem történt meg máris. A seregszemlének tétje és hozadéka igazán nincs.

A Karmesterverseny szinte egyöntetű visszhangja szerint a versenyművek kényszerű szétdarabolása élvezhetetlenné tette a vetélkedőt. A következő alkalommal nyilván igyekeznek majd jobban figyelembe venni a zene népszerűsítésének kívánalmait, ez viszont csak a verseny rovására történhet. Úgy tetszik, a nemzetközi zenei életben e vállalkozás tekintélyre tett szert; nem lenne-e hát érdemes megfontolni, hogy a versenyt teljes egészében bízzák a szakma gondjaira? A tévések közreműködése egy összefoglalóra s a gálaest közvetítésére szorítkozna. A szavazási komédiát nyugodtan kiiktathatják, az ismeretterjesztést pedig hagyhatnák a szerencsésen szaporodó egyéb zenei műsorokra.

Május két tévés eseménye, a szónak abban az értelmében, miszerint a néző több estén át teljes személyiségével részese lehetett más közösségek dolgainak, valószínűleg a Pogány falváról készített magyar és a halásznépekről forgatott olasz filmsorozat volt. A szociográfia és az etnográfia művelői bizonyultak a leginkább képesnek arra, hogy életet leheljenek a készülékbe.

B. Révész László és Hanák Gábor 1971-ben, majd ‘81-ben újra a Baranya megyei Pogányban vizsgálódtak. Körültekintően rögzített anyaguk becses érték: fölvázolódik benne Egy magyar gazdaság tíz éve. Az alkotók sorozatukat kétféle, egymást némileg zavaró – kronologikus és tematikus – szerkesztéssel építették, de az átfedések, a tempó komótossága erénnyé lett végül. A 81-es helyzetképhez folyamatosan visszaidézték a tíz év előtti állapotokat-véleményeket, egymás mellé montírozva az évtized két végét a párhuzamos információk jól áttekinthető ábráival, mégsem tekinthette senki elvesztegetett időnek, ha előzőleg – első rész gyanánt – megnézte a 71-ben forgatott anyag összefoglalóját is. Bizonyos ismétlődések árán így a tényeken, adatokon túli világból, a szóhasználatban, a modorban, a szerepviselés gesztusaiban lemérhető kétféle korhangulatból jóval több szüremlett át. Élményszerűbben hasonlíthatta össze a két időszakot az, aki két alkalom helyett háromszor is megküzdött késő esti álmosságával, s egyáltalán belekezdett a pogányiak történetébe. Az első percek után már nemigen aludt el.

Valamelyik lapunk heti műsorismertetésében A magyar gazdaság tíz éve címmel hirdették a filmet, és ha valaki ezt olvasván ült a képernyő elé, nem biztos, hogy észrevette a tévedést. Pogány sorsa modellszerű. Abban is, ahogyan használhatóak vele kapcsolatban a „talpon maradás” és a „fejlődés” kategóriái, s abban is, ahogyan e kategóriák alatt az alig feloldható ellentmondások és a jövőt illető neurotikus bizonytalanságok jelen vannak. A televízió mint legnagyobb nyilvánosság már hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy állampolgári kedélyünket legföljebb csak borzolgatja. A Pogány-filmet is óvatos egyensúlyozás, nyugtató hangú kommentár kísérte, sőt a záró kép- és hangsor némiképp vezércikkes stilizációja a néző békés éjszakáját „biztosította”, ám a szerzők a magyar vidék alapvető konfliktusait precízen sorra vették, boldogulni igyekvő emberek villanásnyi portréival.

A gazdasági önállóság – jelszó. Mi minden hatott az ellenében egy téesznél tíz évvel ezelőtt? Mindenekelőtt az agrárolló, az árpolitika, azután az ideologikus fogantatású ad hoc politikai döntések okozta labilitás és persze (az előbbiek következményeként is) a megfelelő szakembergárda – sőt a puszta munkaerő – hiánya. És 1981-ben? A településpolitika, amely a centralizációt erőltette, adminisztratív módon is keresztbeverte a részérdekeket, s ugyanakkor szociálpszichológiai szempontból sem maradt hatás nélkül: az egyes ember számára személytelenné vált az önállóság fogalma. A vezető szakembergárda már kialakult, de egyúttal be is zárult egy nemzedéki körbe, azok körébe, akik egykor kiharcolták a mai lehetőségeket. Ám e lehetőségeknek most sincs akkora mobilizáló ereje s perspektívája, hogy természetes módon utakat nyisson az újonnan érkező generációknak. Ez a feszültség jól érzékelhető a tíz év elteltével is vezető poszton maradtak fogalmazásában s a fiatal „középkáderek” szavaiban, no meg lakberendezésbe ölt vágyaiban.

A film szemügyre vette a téesz mint gazdasági egység és a falu mint élettér különválását is, az utóbbi „meglepő” halódását az előbbi mozgalmasságával szemben. A mesterségesen különválasztott érdekek torz szabályozottságának példájaként. És persze nem volt kihagyható a falu társadalmán belüli szociális tagozódás kérdése sem – ha talán túlzott visszafogottsággal került is napirendre –, mint ahogy bepillantás kínálkozott az itt élő nemzetiségek külön- és együttélésének históriájába is. Szinte észre sem vettük, s nem csupán egy évtized tanúi lettünk, hiszen az egykori német mesteremberek gazdaságalapító buzgalmától a kiforgatott értelmű szavak félelmekkel teli korszakán át „nem tudtuk, nem-e bántanak a népnevelők...” – az éjféli himnusz mellett szántó mai traktorista alkotó magányáig ívelő történelem zajlott előttünk. Megint kiderült, mennyi megismerésre méltó, mégis ismeretlen élet zajlik a közvetlen közelünkben. Milyen egzotikus erők lakoznak Medve Alfonz sorstársaiban.

No és a „valódi” egzotikumok?

A magyar tévénéző mindig nagy sóvárgással keresi a műsorban a tengerről szóló filmeket. Szárazföldi áhítata a legkommerszebb hullámszédelgésre és bármely víz alatti titokzatoskodásra is fogékonnyá teszi. Azt hiszem, nagyobb lázzal ül készüléke elé Cousteau kapitány nevének hallatán, mint akármelyik tengerparti nép fia. Megvallom azonban, éppen a Cousteau-filmekben már zavarni kezdett némi magamutogatás: előtérbe került a vállalkozó-lemerülő ember heroizmusa a tengerről kapott információk rovására. Az ember és a tenger viszonyában az egyébként szükséges környezetvédő agitáció lelkesültségéé volt az uralkodó szerep. Folco Quilici – legalábbis számunkra – merőben újat hozott ebben a témakörben. Ő a tengerből élő, annak kiszolgáltatott s azon nap nap után úrrá levő ember szemszögéből filmezett; mondhatni: funkciójában szemlélte közegét. Ez a közeg így is gyönyörű volt és megrendítő, s a halásznépek foglalatosságának, szokásainak, hitvilágának fényében még közelebb került hozzánk. Amikor a csendes-óceáni bennszülötteket figyelhettük tabuikat kijátszó, különös delfinhalászatuk közben, s amikor a brazíliai négereket láttuk vérszomjas, szőke, fehérbőrű (!) tengeri istenasszonyuknak áldozni, az áldozati ajándékul vízre vetett dezodoros flakonok groteszk hátterével, egyszeriben kívül is kerültünk saját, személyes időnkön-terünkön, meg alá is merültünk saját ösztöneink-szokásaink mélyvilágába.

Folco Quilici sorozatában egész fajunk évezredek óta tartó, létért vívott küzdelme érintette meg a nézőt. Érzelgős vagy az egzotikumtól elfúló hangú kommentárok nélkül, türelmesen időzve egy-egy ponton. A körmenetben bódultan sodródó olasz halászfeleség vagy a vízi életet hajlott korban tanulni kényszerülő szomáliai pásztor mintha csak a szomszédban akadt volna utunkba. Ahol elég volt, ott a képi információ, ahol kellett, szerzői tájékoztató, ahol elengedhetetlennek látszott, ott szakértői kiselőadás igazította el a nézőt. Etnográfia még ilyen töményen nem uralta a képernyőt. És a Föld távoli lakóiban ennyire elemi erővel magunkra ismerni is ritkán adatott meg eddig.

Nemcsak a televízióban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/07 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6847