KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/február
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Somló Tamás (1929-1993)
• N. N.: Trauner Sándor halálára
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Választható csapdák Vélemények a magyar filmgyártásról
• Kézdi-Kovács Zsolt: Kell-e szeretni őket? Jegyzet a rendezőkről
• Fáber András: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Maár Gyula: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Nagy Gergely: Tudósítás a szakadtságból Beszélgetés Erdőss Pállal
• Hirsch Tibor: Csak kétszer élünk Magyar sikerfilm
1895–1995
• Gyertyán Ervin: A festészettől a mozidrámáig Hevesy Iván
• Kömlődi Ferenc: Hallgat a mély Hevesy Iván kötetéről
FESZTIVÁL
• Kozma György: Homó zsidó nácik fesztiválja (In)tolerancia
• Mihancsik Zsófia: Kétfajta szerelem Kerékasztal-beszélgetés
• Bojár Iván András: Vad éjszakák után Cyril Collard filmje
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: A tévé-mogulok csatája
• Barotányi Zoltán: Max es Móric visszatér Beavis és Butthead

• Molnár Gál Péter: És az Új Hullám megteremte az új nőt
• Bikácsy Gergely: Brigitte és Jeanne Viva Maria!
KÖNYV
• Varga Balázs: Nőnem est ómen Monográfia Mészáros Mártáról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az 1913-as év Pordenone
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Hazugságok iskolája Az ártatlanság kora
• Molnár Gál Péter: Shakespeare-piknik Sok hűhó semmiért
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jónás, aki a bálnában élt
• Turcsányi Sándor: Dave
• Koltai Ágnes: Sonka, sonka
• Barotányi Zoltán: A Pusztító
• Kuczogi Szilvia: Ha te nem vagy kepés, édes...
• Békés Pál: A szökevény
• Tamás Amaryllis: Mrs. Doubtfire

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szmoktunovszkij

A leleplező

Koltai Tamás

A nagy orosz színész méltatlan körülmények között is megőrizte személyiségét. Aki olyan súlyosan önmaga, mint ő volt, azt mindig modernnek fogjuk látni.

Nem a szerepei emlékeztetnek rá; ő emlékeztet a szerepeire. Azon kevés színészek egyike, akiknek nem az „alakításaik” maradnak meg, hanem a személyiségük. A „figura”. Milyen volt a Hamletban? Milyen volt a Félkegyelműben? Benne volt Hamlet; benne volt Miskin herceg. Nehéz ezt megérteni olyan környezetben, ahol a legjobb színésznek is „játékra”, egyénieskedésre, külső technikára van szüksége ahhoz, hogy észrevegyék. Szmoktunovszkijnak nem kellettek látható eszközök ahhoz, hogy legyen. Hogy jelen legyen. Ő egyszerűen volt. Megjelent, és olyankor csak ő volt. Nem lehetett másra figyelni. Ivanovként a budapesti vendégjátékon egy széken ült a színpad előterében; eltűnt körülötte a díszlet, a társulat, még Csehov is. Rezignált, fáradt férfi, akitől „tevékeny szerelmet” várnak, s akinek az ajtóig is nehezére esik elmenni. A tehetetlenség ekkora súllyal, ekkora intellektussal, ekkora vonzerővel még nem jelent meg színpadon.

Valószínűleg azért lett filmszínész, mert egyetlen színtársulatban sem tudott megmaradni. Tehetsége túl kellemetlennek bizonyult, a legtöbb helyen nem tartottak igényt rá. Silány filmek sorában játszott silány figurákat. Eltékozolt tehetség, az ideológiai giccs nem lett igazabb attól, hogy ő játszotta (körülötte is jó színészek játszottak, csakhogy ő zseni volt), ellenkezőleg, mint „oda nem illő tényező” kiemelte a fércmunka abszurditását. Méltatlan körülmények között is megőrizte intakt személyiségét, s ez leleplező volt, anélkül, hogy a legtöbben észrevették volna.

Az orosz színész az angolszász mellett a legjobb a világon; a két típus között talán a belső fűtöttség mértéke a lényeges különbség. Ebben az értelemben Innokentyij Szmoktunovszkij inkább az utóbbihoz húzott. Nem mutatott hajlamot a túlfűtöttségre. Szerepeihez elegendő volt belülről átrendeződnie ahhoz, hogy maga maradhasson. A színészet romlandó. Ha régi filmeket nézek, a legnagyobb művészek többségén mosolygok. Azt hiszem, Szmoktunovszkij színészete tartósabb az átlagnál. Aki olyan súlyosan önmaga, mint ő volt, azt mindig modernnek fogjuk látni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/10 46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=746