KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/február
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Somló Tamás (1929-1993)
• N. N.: Trauner Sándor halálára
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Választható csapdák Vélemények a magyar filmgyártásról
• Kézdi-Kovács Zsolt: Kell-e szeretni őket? Jegyzet a rendezőkről
• Fáber András: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Maár Gyula: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Nagy Gergely: Tudósítás a szakadtságból Beszélgetés Erdőss Pállal
• Hirsch Tibor: Csak kétszer élünk Magyar sikerfilm
1895–1995
• Gyertyán Ervin: A festészettől a mozidrámáig Hevesy Iván
• Kömlődi Ferenc: Hallgat a mély Hevesy Iván kötetéről
FESZTIVÁL
• Kozma György: Homó zsidó nácik fesztiválja (In)tolerancia
• Mihancsik Zsófia: Kétfajta szerelem Kerékasztal-beszélgetés
• Bojár Iván András: Vad éjszakák után Cyril Collard filmje
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: A tévé-mogulok csatája
• Barotányi Zoltán: Max es Móric visszatér Beavis és Butthead

• Molnár Gál Péter: És az Új Hullám megteremte az új nőt
• Bikácsy Gergely: Brigitte és Jeanne Viva Maria!
KÖNYV
• Varga Balázs: Nőnem est ómen Monográfia Mészáros Mártáról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az 1913-as év Pordenone
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Hazugságok iskolája Az ártatlanság kora
• Molnár Gál Péter: Shakespeare-piknik Sok hűhó semmiért
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jónás, aki a bálnában élt
• Turcsányi Sándor: Dave
• Koltai Ágnes: Sonka, sonka
• Barotányi Zoltán: A Pusztító
• Kuczogi Szilvia: Ha te nem vagy kepés, édes...
• Békés Pál: A szökevény
• Tamás Amaryllis: Mrs. Doubtfire

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Nemzeti vadászat

Bende Monika

 

1978-ban, García Sánchez Pisztrángokjával egy évben készült Berlanga filmje: megint egy társadalmi parabola Spanyolországról. Csak nem a szemléletükbe irracionális középosztályról, erről a csapódó rétegről, mint a Pisztrángok, hanem arról az uralkodó osztályról, amely győzött, akikkel győztek 1939-ben. Akik negyven évig meghatározták Spanyolország sorsát-balsorsát. Ezekről a ki nem pusztult dinosaurusokról, mert nekik már nemcsak gondolkodásuk, de puszta létezésük is irracionális.

Berlamga eddigi filmjeinek (Placido, Isten hozta Mr. Marshall!) hősei – a neorealizmus hősei. A Nemzeti vadászattal először szól közvetlenül a francoizmusról. Szereplői – a „nemzeti” vadászat résztvevői – miniszterek és miniszterjelöltek, márkik, részvényesek, papok és talpnyalóik. Ármánykodnak, marják és mérgezik egymást vélt rangjukat-posztjukat védelmezve. Szórakozásukat egy építkezési vállalkozó pénzeli, akit befogadni persze már nem akarnak: úgy tesznek, mintha ők lennének (megközelíthetetlenül) minden jog és minden kiváltság megtestesülései. Az építkezési vállalkozó pedig fizet és fizet: a vadászatért, a miniszter szeretőjéért, fizet a részvényesnek, meg fizet a papnak – aztán az új miniszter(jelölt)tel kezdheti: elölről. És valójában mindig kívül marad –. ez nyilvánvaló.

Ebben a példázatban nem külső erőként, hanem a lehető legközvetlenebb formában jelenik meg az elnyomás: hősei egy olyan világ megteremtői, amelyben önmagukat is elpusztítják. Ezek a groteszk személyiségek – nyomorultak, debilisek, impotensek, fanatikusok, mániákusak és főként önáltatók – hóhérok és áldozatok egyszemélyben. Menthetetlenül pusztulásra ítéltettek, akkor is, ha ezt ők nem tudják, vagy nem akarják tudni.

Pergő, jó ritmusú film, már-már bohóctréfa. A színészek, bár típusszabványokat testesítenek meg, nem klisészerűek. Ha az elmúlt években bemutatott spanyol filmeket az a vád érte, hogy Bunuel-utánzatok, Berlanga filmje mindenképpen módosítja ezt a véleményt. Szuverén alkotó és ennek hitelével segít megértetni azt, hogy Franco halála után a spanyol filmesek miért irányítják figyelmüket szükségszerűen a privilegizált, de már rég feudálissá merevült társadalmi osztályokra.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/02 45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7567