KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/március
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Baptiste
FESZTIVÁL
• Fekete Ibolya: Szarajevó, az erdő Halálrutin
• Simó György: Szarajevó, előjel Budapesti beszélgetés Ademir Kenovićtyal
MAGYAR FILM
• Sneé Péter: Egyedül nem megy Beszélgetés Sándor Pállal
• Sneé Péter: Hasonló cipőben Beszélgetés független producerekkel
• Bársony Éva: Füstbe ment tervek Beszélgetés András Ferenccel

• Trosin Alekszandr: Orosz ragtime Moszkvai mozikban
• Kántor Péter: A margón Felhő-Mennyország
• Csala Károly: Egy bohóc mennyországa Beszélgetés Nyikolaj Dosztallal
• Molnár Gál Péter: Távol Pétervártól A Belov-család
• Kövesdy Gábor: Megsértettem Oroszországot Budapesti Beszélgetés Viktor Koszakovszkijjal
• Turcsányi Sándor: Szolgaszemmel A francia kalandfilmekről
TELEVÍZÓ
• B. Vörös Gizella: Mindenki más Repklip
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Vézna filozófus Manchesterből Mezítelenül
• Schubert Gusztáv: A Büchner-puzzle Woyzeck
• Hegyi Gyula: Jó éjt, nagy generáció! Jó éjt, királyfi!
• Lukácsy Sándor: A sekély film avagy mit nem mondott Marx? Halál a sekély vízben
• Harmat György: Állami ugatás Kutyabaj...
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Philadelphia
• Mockler János: Kísértetház
• Báron György: Carlito útja
• Reményi József Tamás: A három testőr
• Sárközi Dezső: Mennyei Örömök Klubja
• Kovács András Bálint: Tabuk nélkül – egy férfi és két nő
• Schubert Gusztáv: Jófiú
• Sneé Péter: Sátánfajzat – Warlock 2.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Frances Ha

Greta és a város

Baski Sándor

Noah Baumbach és Greta Gerwig leforgatta a Mike Leigh-féle Hajrá, boldogság New York-i párdarabját.

Ha van slágertémájuk az elmúlt két évtizedben készült amerikai független filmeknek, akkor az a kapunyitási pánik. A húszas éveik vége felé járó, még saját hangjukat kereső pályakezdő rendezők aligha találhatnának ideálisabb alanyokat „így jöttem”-filmjeikhez a két világ közt lebegő, felnőni nem akaró fiataloknál. Richard Linklater (Henyék) és Kevin Smith (Shop-stop) példáját követve Noah Baumbach is egy erősen önreflektív, bőbeszédű dramedy-vel indította pályáját. A Kicking and Screaming (1995) fésületlensége ellenére is hiteles portrét rajzolt a céltalanul sodródó X-generáció képviselőiről, négy barátról, akik az egyetem elvégzése után is kétségbeesetten kapaszkodnak a diáklétbe, és mindent megtesznek, hogy elodázzák a továbblépést.

Baumbach a későbbiekben sem vált hűtlenné kamaszlelkű értelmiségi hőseihez, a Frances Ha-val azonban magához a konkrét témához is visszatért. A személyességet ezúttal a címszerepet alakító és a forgatókönyvet társszerzőként jegyző Greta Gerwig biztosítja, aki részben a Greenbergben – a rendező előző filmjében – játszott figurája, részben saját élményei nyomán alkotta meg Frances karakterét.

Az Y-generációhoz tartozó, 27 éves lány papíron nem sokban különbözik mozgóképes sorstársaitól. Munkája, perspektívája és egzisztenciája nincs, csak álmai. A művészi ambíciót dédelgető New York-i hipszterek gondtalan mindennapjait próbálná élni, de tánckarrierje megreked, a társulatában csak gyakornoki pozícióig viszi. Mégsem hajlandó „rendes” munkát vállalni, és az érzelmi elköteleződésre sincs még felkészülve – amikor a film elején a barátja komolyabbra szeretné fordítani a kapcsolatukat, szakít vele. Részben azért, mert nem szeretné feladni a barátnőjével közös albérletet. Sophie-val tökéletesen megértik egymást, igazi lelkitársak, olyanok „mint egy idős leszbikus pár, akik már nem fekszenek le egymással”. Éppen ezért éli meg árulásként, amikor Sophie, a „megkomolyodás” útjára lépve, összeköltözik a vőlegényével.

Ha a történet önmagában nem is hat a reveláció erejével, Baumbach gondoskodott róla, hogy sem a hasonló témákat boncolgató mumblecore-filmek, sem a saját munkássága plagizálásával ne lehessen megvádolni. A Frances Ha ugyan felismerhető forrásokból merít, hangulata, stílusa mégis megfellebbezhetetlenül unikális. A New Yorkot sajátos, egyszerre realista és nosztalgikus fénytörésben láttató, hangulatos montázsainak köszönhetően legalább annyira városfilmnek minősül, mint a szintén fekete-fehérben forgatott Woody Allen-féle Manhattan. Tetten érhető a korai francia új hullám hatása is, nem csak a Négyszáz csapásból, a Családi fészekből vagy A megvetésből kölcsönzött zenei tételeken, de a fejezetekre tagolt szerkezeten és az egyes képi megoldásokon is. Ezek a formai játékok azonban egy pillanatra sem tűnnek öncélúnak, éppen ellenkezőleg – tökéletes lenyomatai a főhős vibráló személyiségének.

A Frances Ha ugyanis elsősorban Greta Gerwig, és az általa, saját magából teremtett karakter filmje. Frances persze összetéveszthetetlenül Baumbach-i figura – olyan, a verbális önmarcangolást felsőfokon űző városi értelmiségi, aki maximálisan tisztában van saját kulturális és szociális pozíciójával, és erre természetesen reflektál is folyvást. A különbség közte és előképei közt „mindössze” annyi, hogy Frances-t még a legkomolyabb viszontagságok sem törik meg. Minden emberi számítás szerint depressziósnak és reményvesztettnek kellene lennie, mint a Greenberg címszereplőjének, és bár valóban akadnak melankolikusabb pillanatai, személyiségétől idegen a tartós és mély önsajnálat. A felnőtt külseje mögött egy esetlen és infantilis kamasz rejtőzik – a burleszk legszebb hagyományaihoz méltón Gerwig nem csak az arcával, hanem egész testével játszik –, aki mindent kimond, ami eszébe jut, de éppen ez a spontaneitása és keresetlen őszintesége teszi elbűvölővé.

Mike Leigh Hajrá boldogság!-ához hasonlóan a Frances Ha is lehetne egy kisiklott, kudarcos élet szomorú története, de végül mindkét film – hála az önfeladásra nem hajlandó, megtörhetetlen női főhősöknek – a féktelen életörömöt hirdeti.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 51-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11653