KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/március
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Baptiste
FESZTIVÁL
• Fekete Ibolya: Szarajevó, az erdő Halálrutin
• Simó György: Szarajevó, előjel Budapesti beszélgetés Ademir Kenovićtyal
MAGYAR FILM
• Sneé Péter: Egyedül nem megy Beszélgetés Sándor Pállal
• Sneé Péter: Hasonló cipőben Beszélgetés független producerekkel
• Bársony Éva: Füstbe ment tervek Beszélgetés András Ferenccel

• Trosin Alekszandr: Orosz ragtime Moszkvai mozikban
• Kántor Péter: A margón Felhő-Mennyország
• Csala Károly: Egy bohóc mennyországa Beszélgetés Nyikolaj Dosztallal
• Molnár Gál Péter: Távol Pétervártól A Belov-család
• Kövesdy Gábor: Megsértettem Oroszországot Budapesti Beszélgetés Viktor Koszakovszkijjal
• Turcsányi Sándor: Szolgaszemmel A francia kalandfilmekről
TELEVÍZÓ
• B. Vörös Gizella: Mindenki más Repklip
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Vézna filozófus Manchesterből Mezítelenül
• Schubert Gusztáv: A Büchner-puzzle Woyzeck
• Hegyi Gyula: Jó éjt, nagy generáció! Jó éjt, királyfi!
• Lukácsy Sándor: A sekély film avagy mit nem mondott Marx? Halál a sekély vízben
• Harmat György: Állami ugatás Kutyabaj...
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Philadelphia
• Mockler János: Kísértetház
• Báron György: Carlito útja
• Reményi József Tamás: A három testőr
• Sárközi Dezső: Mennyei Örömök Klubja
• Kovács András Bálint: Tabuk nélkül – egy férfi és két nő
• Schubert Gusztáv: Jófiú
• Sneé Péter: Sátánfajzat – Warlock 2.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Árvai Jolán (1947–2001)

Kamondi Zoltán

 

Dzsolika elment.

Találunk majd új producert, munkatársat jóban-rosszban, barátot, segítőt, megy majd tovább az élet – de értünk, filmjeinkért, ügyünkért mindent vállaló elkötelezettsége; a magát komolyan soha nem vevő, játékos, de tévedhetetlen taktikai és stratégiai érzéke; már-már félszegen és kicsit körülményesen elmondott, de mindig zseniális ötletei; értő mosolya és cinkos pillantása nélkül minden más lesz.

Legboldogabbnak akkor láttam, amikor azt mondhatta, milyen tehetséges valaki, okos, mint a nap, hú, de jó filmet csinált. Vártuk a vágószobában, vetítőben az új filmmel, a telefon mellett, amikor egy forgatókönyvet adtunk oda. Nagyon izgultunk. Nem is annyira a véleménye miatt – ami mindig pontos volt, időnként kíméletlen, de csak azzal, akit igazán szeretett –, nem is amiatt, hogy odaadja-e, megszerzi-e a még szükséges pénzt, hanem, hogy örül-e. Nem tetszett neki? Azt mondta, hogy tetszik, de nem örül. Nem ad pénzt? Ad, de nem boldog. Az ilyen film nem készült el.

’85-ben kitalálta, hogy producer lesz. Sehol nem volt még a rendszerváltás, viszont voltak teljhatalmú állami filmstúdiók, Filmfőigazgatóság főcenzorral, központi bizottsági tagok által irányított egyetlen állami tévé. Mosolyogtak, mosolyogtunk rajta. Ő is nevetett. A producerasszony. Nem kapott irodát a tévében. Az elnöki folyosóra vitetett egy íróasztalt. Ott fogadott minket, onnan intézte az ügyeinket. Egy hét múlva volt szobája. Néhány év múlva már mindenki hozzá járt pénzért. Tizenöt éven keresztül alig készült úgy rangos film, hogy ne lett volna része benne.

Érezte a tehetséget, az értéket, a lehetőséget, és szeszélyesen elzárkózott tervektől, amelyekben nem hitt. Csak – mondta. Ösztönös volt, érzéki a döntéseiben, mindig nő. Tartalmat és rangot adott egy addig nem létező szerepkörnek. Az anyaproducer.

Mindig segített. Ha elakadtunk a munkában, ha eltévedtünk az életben, magánéleti válságokban, zavaros pénzügyekben, ha harcolni kellett az igazunkért. Mindenben. Sosem engedte, hogy viszonozzuk. Mindig visszahúzódott, a háttérben maradt, finoman, elegánsan. Nem engedte, hogy segítsünk, akkor sem, amikor talán nagy szüksége lett volna a szeretetünkre. Csak azt engedte meg, hogy boldoggá tegyük azzal, amit csinálunk, írunk, leforgatunk. Ha boldog volt, tudtuk, hogy jó a film, a snitt, az írás, hogy tehetségesek vagy tisztességesek voltunk. Az öröme volt a mércénk tizenhat éven keresztül.

Szeretett hinni valamiben, létrehozni valamit, kibontani valakiből a maximumot, lehetőséget adni. Sziporkázó erő sugárzott belőle, ha akart valamit. Nem lehetett gyöngének, butának, tehetségtelennek, bizonytalannak lenni mellette.

Energia-bomba volt. Törékeny, visszahúzódó szerénység. Ellentmondás? Igen, érzéki és izgató paradoxon. Alkotásra csábított.

Több tucatnyi film, díj és siker lett az eredménye a körülötte lévő izzásnak, zsongásnak, pörgésnek. Eredményes, szép pálya. Nem ez volt fontos számára, talán nem is érdekelte.

Kívüle ki fogja tudni még olyan biztosan, hogy egy filmben nem az a néhány ezer méter celluloid számít, a vele nyerhető siker, esetleg pénz, hanem a befektetett energia, tehetség, áldozat, emberi minőség, és az, ami mindebből látszódik majd a vetítővásznon?

Dzsolika elment. De nem lépett ki az életünkből.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/02 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2439