KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/május
KRÓNIKA
• Létay Vera: Élt 39 évet Koltai Ágnes

• Bakács Tibor Settenkedő: Pogány evangélium Derek Jarman
• Nádasdy Ádám: Körülötte angyalok Derek Jarman
• Kömlődi Ferenc: Punk karnevál Jubileum, 1977
• Eörsi István: Kitérő: Buñuel (1.) Időm Gombowitz-csal
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: A szabadság orra Berlin
MAGYAR FILM
• Zsugán István: Egyetlen zseblámpával Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Minden ugyanaz másképpen Balázs Béla Stúdió
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Turcsányi Sándor: Elővárosi állomások Hal Hartley filmjeiről
• Antal István: Minden folyik tovább

• Földényi F. László: Művészet a Harmadik Birodalomban A rombolás építészete (1.)
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Orbis Pictus Nyugattól Keletre, avagy a média diszkrét bája
• Turcsányi Sándor: Egy csók és más semmi Rám csaj még nem volt ilyen hatassal
• Forgách András: Egy mozdulat sírfelirata Isten veled, ágyasom!
LÁTTUK MÉG
• Asbóth Emil: A Pelikán-ügyirat
• Békés Pál: Imádlak, Mr. Manhattan!
• Turcsányi Sándor: Egy lövés a fejbe, öt a testbe
• Kovács András Bálint: Veszélyes érintés
• Tamás Amaryllis: Négyfogásos szerelem
• Mockler János: Az ítélet éjszakája
• Harmat György: Szökésben
• Bíró Péter: Robotzsaru 3.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Stanley Kramer (1913–2001)

Takács Ferenc

 

Utolsó filmjét 1979-ben mutatták be. Azóta huszonkét év telt el, éppen elegendő idő ahhoz, hogy azt higgyük: már régen (még életében) elfelejtettük.

Halálhíre eszméltet rá, némi csodálkozással, hogy tulajdonképpen nem felejtettük el. Képek és jelenetek rémlenek fel az emlékezetben, az összebilincselt Tony Curtis és Sidney Poitier, amint immár egymással szolidárisan éneklik a szabadság dalát A megbilincseltek (1958) záróképében; az atomháború utáni világ látomása Az utolsó partban (1959), az amerikai Dél miazmás melegében verítékező Spencer Tracy és Gene Kelly az Aki szelet vet (1960) tárgyalótermében; Maximilian Shell eszelős pszichofasisztája az Ítélet Nürnbergben (1961) „pszeudo-dokumentarista” díszletei között; a Bolondok hajója (1965), amint a civilizált emberiséggel a fedélzetén halad a szorongatóan sejtelmes ködben Németország, Hitler, a háború és a pusztulás felé. S későbbről is, a kiirtásra szánt bölények az Áldd meg az állatokat és a gyerekeket (1971) képein, vagy Faye Dunaway olajtoronnyal az Oklahoma olajában (1973).

Páratlanul hosszú és tevékeny filmes pályát futott be. Már a harmincas években a filmiparban dolgozott, íróként, vágóként, producer-asszisztensként. A háború után először egy független filmvállalat élén, később a Columbia keretében producere egy sor érdekes és a maguk szigorú műfajszerű jellegén belül is újat mondani képes filmnek, Fred Zinnemann Délidőjének (1952), Edward Dmytryk Zendülés a Caine cirkálónjának (1954).

Az ötvenes évek közepén indul önálló rendezői karrierje. Filmjeit kipróbált és bevált technikával készíti el, a mesterség megbízható ismeretében, hatásos eredménnyel. Láthatólag jól érzi magát az amerikai film folklorisztikus műfaj-sablonjai adta keretekben: hol kosztümös történelmi eposzt készít (Büszkeség és szenvedély, 1957), hol tárgyalótermi drámát (Aki szelet vet, Ítélet Nürnbergben), hol politikai thrillert (A dominó elv, 1977). Filmjeit az évtizedek során nyolcvan Oscar-jelölésre, ezen belül tizenhat Oscar-díjra érdemesítették, de ezek közül egyik sem volt a „legjobb filmért”-Oscar.

Rendezői kézjegyet, egyéni és összetéveszthetetlen látomást és stílust hiába keresnének filmjeiben az auteur-teória, a „szerzői film” felkentjei; nincs ilyen bennük. Van viszont valami közös tartalmi elem, amely összeköti őket: Kramer filmjeiben mindig ott találjuk a társadalomkritikai élt és a pozitív erkölcsi tanulságot. A filmtörténetbe a „mondanivaló”, az „üzenet” rendezőjeként vonult be; a tisztesség, emberség, szeretet és jóság evangéliumának csendes hirdetőjeként. Ami kegyetlenebb fogalmazásban persze annyit tesz, hogy filmjei – még a leghatásosabbak és a legdrámaiabbak is – bizony sematikus melodrámák.

Hát, lehet... Kramer naiv volt, szentimentális volt, éppen olyan, mint a minap elmúlt század közmondásos kisembere. Abban hitt, hogy az embereket bátorítani és buzdítani kell: ha valami rosszat látnak, emeljék fel a szavukat, és higgyenek benne, hogy a dolgok előbb-utóbb igenis jóra fordulnak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/05 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3292