KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/május
KRÓNIKA
• Létay Vera: Élt 39 évet Koltai Ágnes

• Bakács Tibor Settenkedő: Pogány evangélium Derek Jarman
• Nádasdy Ádám: Körülötte angyalok Derek Jarman
• Kömlődi Ferenc: Punk karnevál Jubileum, 1977
• Eörsi István: Kitérő: Buñuel (1.) Időm Gombowitz-csal
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: A szabadság orra Berlin
MAGYAR FILM
• Zsugán István: Egyetlen zseblámpával Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Minden ugyanaz másképpen Balázs Béla Stúdió
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Turcsányi Sándor: Elővárosi állomások Hal Hartley filmjeiről
• Antal István: Minden folyik tovább

• Földényi F. László: Művészet a Harmadik Birodalomban A rombolás építészete (1.)
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Orbis Pictus Nyugattól Keletre, avagy a média diszkrét bája
• Turcsányi Sándor: Egy csók és más semmi Rám csaj még nem volt ilyen hatassal
• Forgách András: Egy mozdulat sírfelirata Isten veled, ágyasom!
LÁTTUK MÉG
• Asbóth Emil: A Pelikán-ügyirat
• Békés Pál: Imádlak, Mr. Manhattan!
• Turcsányi Sándor: Egy lövés a fejbe, öt a testbe
• Kovács András Bálint: Veszélyes érintés
• Tamás Amaryllis: Négyfogásos szerelem
• Mockler János: Az ítélet éjszakája
• Harmat György: Szökésben
• Bíró Péter: Robotzsaru 3.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A 29-es vágány

Nóvé Béla

 

Nicolas Roeg filmje afféle modem amerikai tragédia – giccsben és comics-stílusban eladva. Meghökkentő, kihívó, könnyeztető, röhejes-közhelyes, erotikus és hánytató egyszerre, mint a bomlott és diadalmas újvilág majd minden tömegfogyasztásra szánt jelensége. Mert fenomén ez a javából – s még annak is fenomenális: lilában, kékben, narancssárgában elúszó, slágerekből, videóklipekből, negédes és abszurd jelenetekből egybeturmixolt lidérc-koktél! Aki rászedett nézője dermedten, együltő helyében fenékig üríti, a csípős, fanyar és émelyítő ízek mellett leginkább épp az ürességet érzi ki belőle: azt, hogy az egészben semmi se valódi – legkevésbé a szereplők kéjes öngyötrése, komikus ügybuzgalommal pertraktált szenvelgései. De hát, úgy látszik, épp ez a lényeg, épp ezt akarta Roeg töményen, s az abszurditásig fokozva megmutatni.

„Ó, Amerika, mi marad belőled, ha már féltő gonddal ápolt komplexusaid sem tudod komolyan venni?!” – ásítoz bele kajánul a kamera e remekül megrendezett semmibe a csillagok, sávok, Hollywood, s a dollármilliárdok üdítő árnyékából.

A filmbeli felelet nem sok jót ígér. Talán csak a játék, a mániák, őrületek, és pótcselekvések leleményes változatai kínálhatnak kiutat. Hiszen ez minden újkori nagy kaland kezdete, az „olyan mintha-mégse az” elunhatatlan bújócskajátéka – melynek születését és zsarnoki elhatalmasodását a legképtelenebb művészeti ág: a film is köszönheti. Játsszunk tehát – játsszuk el újra meg újra a magunk és egymás boldogtalanságát! Mondjuk úgy, hogy egy középkorú, középszerű, unatkozó és tehetős házaspár vagyunk, valahol a szupercivilizált középnyugaton. Egyikünk legyen butuska, szorongó és infantilis háziasszony, ki csecsemőkorban elszakított gyermekét tucatnyi alvósbabával pótolja – másikunk egy szadomazochista, tunya orvos, aki villanyvasutakkal játszódik, s társához méltón meddő és üres életű. A játékhoz kell még egy bomlott idegzetű, anyakomplexusával házaló kamasz, ki egy szép napon betoppanva szolidan őrült hétköznapjainkba mindent felborogat: vélt mamáját, a futkosó játékvasutakat – meghitten imbecilis világunk egész rendjét és érzelemháztartását. De vigyázat – mindez tréfa csak! Úgy indul, akár a Phaedra, vagy az Oidipusz király, de többszörös itt a mintha, mely a tragédiát még idejekorán ellebegteti, többszörös zárójelek közé szorítja. Nem mintha effélébe (gyermekvágyba, anyahiányba, szeretetlenségbe) nem lehetne belepusztulni. Ám úgy, hogy valaki fejest ugrik egy magzatvíznek hallucinált kerti úszómedencébe, lemerül a fenekére, s onnét nem akar feljönni többé – aligha... – Tragédiák különben is jobbára érett, sorsukat vállaló-viselő egyedekkel fordulnak elő – s ez az észveszejtő „mintha-játék” épp arról szól, hogy milyen pokolian nehéz és hiábavaló erőfeszítés felnőtté lenni. Mert, vélnénk, erre menne ki itt a játék, ha nem volna minden többszörösen körül-mintházva. A szétzúzott terepasztal, a felgyújtott babaszoba, a vágyképek éji orgiája, vér, izzadság, köny-nyek – hogy egyéb testnedvek ne említtessenek...

Mi a világ e boldogabbik felén másfélét játszódunk mostanában. Ősibbet, egyszerűbbet és kíméletlenebbet -foggal és karommal a napi betevőért. Ám aki azt hiszi, tét nélkül könnyebb, vigasztalásul elég, ha megnézi ezt a filmet, s kéjesen elborzad rajta, mit összeszenvednek a 29-es vágányra tévedt modellvasutacskák, ha már minden szemafor zöldet jelez, s mégsem lódítja egyetlen értelmes célirányba őket senki, semmi.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/03 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5337