KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/szeptember
• Kovács András Bálint: Variációk a Gonoszra Holocaust és tömegkultúra
• Forgács Éva: Ellopta-e Spielberg Auschwitzot? Európa és Amerika
LÁTTUK MÉG
• Mikola Gyöngyi: Fortinbras, a szövetséges A Jó és a Rossz

• Bakács Tibor Settenkedő: Kísérleti boldogság Paramicha
• Csáky M. Caliban: Van Beszélgetés Szederkényi Júliával
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Levedia Részletek egy készülő film forgatókönyvéből

• Tőkei Ferenc: Játék a sárkánnyal
CYBERVILÁG
• György Péter: Szép új világkép Virtuális valóság
• Bakács Tibor Settenkedő: Melyikünk Rosencrantz? Virtuális valóság
KÖNYV
• Palotai János: Mit ér a filmtörténet, ha magyar? Gyertyán Ervin kötetéről
CD-ROM
• Kovács András Bálint: Lexikon vagy játék? Cinemania
TÖMEGFILM
• Király Jenő: A férfi – mint majom – panaszai King Kong-tanulmányok (2.)
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Jófilm Ábel a rengetegben
• Ardai Zoltán: A legenda oda Örökifjú és Tsa
• Kovács András Bálint: Pani Veronika és Mademoiselle Véronique Veronika kettős élete
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A Flinstone-család
• Reményi József Tamás: Prizzi’s Honor
• Harmat György: Rejtélyes manhattani haláleset
• Barotányi Zoltán: A kis Buddha
• Tamás Amaryllis: A holló
• Fáber András: Végzetes ösztön – Az elemi komédia
• Mockler János: Mesterfogás
• Mockler János: Rapa Nui
• Bíró Péter: A zűr bajjal jár

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tudósok a moziban: Robotok évszázada

A kortárs robotika

Katarzis és aprómunka

Sepsi László

A robot már rég nem fantasztikum: jelenléte egyre inkább átalakítja munka és életkörülményeinket.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadások és utóéletük több szempontból is az új évezred szimbolikus kezdőpontját jelentették, ám a kataklizma politikai, gazdasági és kulturális hatása mellett mára háttérbe szorult egy fontos technológiai aspektusa: a World Trade Center leomlása utáni mentési munkálatok idején használt először az emberiség robotokat egy katasztrófahelyzetben. Az egyenesen a kutatólaboratóriumokból a helyszínre szállított, cipős doboz méretű gépek olyan helyeken kereshették a túlélőket, ahová a hőség miatt emberek vagy kutyák már nem merészkedtek, eközben az ember-gép együttműködés egy olyan szintjét valósítva meg, ami korábban csak a science fiction keretein belül volt elképzelhető. Bár a távirányítású PackBotok bevetése a WTC romjainál csak részben hozta meg a kívánt eredményt – emberéletet végül nem sikerült menteni a segítségükkel –, ez a próbálkozás hatalmas lökést adott a következő évtized robotikai kutatásainak. Miközben a tovább finomhangolt modell a fukushimai atomerőmű-balesetnél és a tóhokui földrengés utáni mentéseknél is felbecsülhetetlen szolgálatot tett, a bombakereső- és hatástalanító PackBotok Irakban és Afganisztánban segítették a katonákat, napjainkra az amerikai hadsereg mintegy kétezer példányt használt el a közel-keleti hadszíntéren. Láthattuk őket a kortárs amerikai háborús filmekben, például A bombák földjén több jelenetében.

Mint azt a 9/11-es szituáció is mutatja, a robotok felhasználásnak esetében izgalmas feszültség vehető észre a tömegkultúrából vett, előre gyártott narratívák és a tudományág realitásai között. Mint azt Dr. Robin Murphy, a mentési robotika (rescue robotics) egyik megalapozója egy interjúban nyilatkozta: „ebben az esetben nincs Lassie kimenti Timmyt a kútból típusú pillanat, még nem volt rá példa, hogy egy gép túlélőt talált, majd egymaga kihozta volna a romok közül”. A vágyott katarzis és a prózai aprómunka ellentéte kiváltképp akkor kerül felszínre, amikor a legújabb fejlesztések megjelennek a tömegmédiában, és a közönség óhatatlanul igyekszik a robotokat szerepeltető filmekből és könyvekből ismert sémákba szorítani az új információkat – amire gyakran a teszteléseket bemutató mozgóképes anyagok is rájátszanak, lásd például a DARPA nanokolibrijének (nano hummingbird) sportfilmes dramaturgiára felhúzott YouTube-videóját. A fukushimai katasztrófa idején a Honda cég számtalan kérést kapott, hogy küldje a helyszínre úttörő fejlesztését, az emberalakú, hófehér ASIMO-t, ami-aki kétségkívül az egyik legtöbb médiafigyelmet kapott android az ezredforduló óta, társalog, kávét főz, ha kell, hangversenyt vezényel, de katasztrófa-elhárításra tökéletesen alkalmatlan. A nevében – ami egyébként az Advanced Step in Innovative Mobility rövidítése – Asimovra utaló, százharminc centi magas gép a robotika celebje és kabalája, éppúgy felbukkanhat filmbemutatók előtt a vörös szőnyegen, mint protokolleseményeken Obama elnöknek pukedlizve, így kevéssé meglepő, hogy a fukushimai eseményeket a hírekben figyelő közönségnek ő jutott eszébe először, mint potenciális megmentő. Fukushimánál végül a már ismert PackBotokat vetették be, de a Honda nem hagyta reakció nélkül a felmerült igényeket, egy olyan, ASIMO-n alapuló fejlesztésbe kezdett, ami nem csupán nagyobb és strapabíróbb az irodai és laboratóriumi környezetre kalibrált elődjénél, de a radioaktív sugárzást is jól viseli.

ASIMO és Fukushima példája híven illusztrálja azt a humanizálási kényszert, amivel a gépekhez viszonyulunk, mint azt Murphy megjegyezte, „sokan halálra rémülnének, ha egy hernyószerű gép érkezne a megmentésükre” – hiába praktikusabb, mint a bűbájos androidok. Ugyanezen humanizálási folyamat egy másik aspektusát illusztrálja a közel-keleti katonák és az őket segítő, bombakereső PackBotok egyre bonyolultabb érzelmi viszonya. Bár a lánctalpakon közlekedő, kamerával és fogókarokkal felszerelt botok távol állnak az emberi – vagy akár állati – külsőtől, a velük dolgozó katonák egy idő után elkezdték elnevezni őket (sztárok, háziállatok, otthon maradt családtagok után), temetéseket tartanak nekik, mint elpusztult bajtársaknak és az sem ritka, hogy olykor úgy érzik, a velük dolgozó robotnak önálló személyisége van. A kötődés kialakulása katonák és gépek között ugyanakkor nemkívánatos következményekkel is jár: a robotokat épp azért használják, mert olyan életveszélyes helyzetekben is bevethetőek, ahová a hadsereg embert vagy állatot már csak lelkiismereti okokból sem küldene. Viszont ha a velük dolgozó katonák elkezdenek célszerszám helyett élőlényként tekinteni rájuk, vagy más formában emocionális viszonyt kialakítani velük, az nagyban befolyásolhatja a döntéseiket – a robotokat épp attól a feláldozhatóságtól fosztva meg, amiben előnyük rejlik. Miközben ez a jelenség az ember-gép interakció egy újabb tanulságos területét jelenti, a legújabb fejlesztések egyelőre nem adtak rá érdemi reakciót. A katonai felhasználásra szánt, BigDog név alatt futó teherhordó gép már nem csupán külsejében emlékeztet egy szamár méretű kutyára, de már a prototípus sem úszta meg az effajta érzelmi projekciót– fejlesztői ugyanis a Stephen King-regény veszett bernáthegyije nyomán Cujónak keresztelték.

Az állatvilágból átemelt minták a teherhordó robotkutyák mellett is fontos inspirációforrásként szolgálnak a robotika számára – lásd a víz alatti használatra szánt géppolipot vagy a tizenegy mérföldes sebességgel röpködő nanokolibrit –, ám a mesterséges intelligenciák fejlesztésénél kevéssé hasznosítható a gépek alakjának esetében még kézenfekvő hétköznapi praktikum. A 2014-es év egyik nagy szenzációja volt a „Eugene Goostman” nevű chatbot, ami a bírák harminchárom százalékának megtévesztésével átment a Turing-teszten – vagyis harminctagú zsűriből tízen elhitték, hogy nem számítógéppel, hanem egy hús-vér emberrel társalognak. A „Eugene Goostman” – egyébként nem korábbi példa nélkül álló – trükkje az volt, hogy egy tizenhárom éves, ukrán kisfiúnak adta ki magát, így beszélgetőpartnerei könnyen elsiklottak nyelvi hibái és hiányos általános tájékozottsága fölött. Vagyis a program – ugyan felettébb magas fokon –, de csak szimulálni volt képes az emberi intelligenciát, ami hiába mesteri megtévesztés, távol áll attól, hogy önálló digitális tudatnak tekinthessük. A chatbot győzelme ugyanazon az illúzión alapul, aminek nyomán az afganisztáni katonák élőlényekként kezdenek tekinteni a velük dolgozó PackBotokra – a mesterséges intelligenciák fejlesztőinek ezzel szemben jóval prózaibb kihívásokkal kell szembenézniük. A „Tell Me Dave” projekt keretein belül a Cornell egyetem kutatói olyan látszólag egyszerű, de egy mesterséges intelligencia számára igencsak komplex feladatokra tanítanak egy robotot, mint a jeges kávé készítése. A projekt célja a hétköznapi nyelv és a gép számára is érthető parancsok közti határok lebontása volt, hiszen egy olyan egyszerű utasítás végrehajtása, mint a „kérek egy csésze kávét”, több olyan részfeladatból áll (kávé lefőzése, kitöltése, ízesítése), amit a gépnek egyenként kell megtanulnia, nem beszélve az olyan esetleges komplikációkról, mint mondjuk a tartályból kifogyott kávébab.

A bizonyos keretek között tanulni is képes, egyre ízletesebb kávét főző robot példája a technikai fejlődés egy másik aspektusára is felhívja a figyelmet: a közelmúlt gépei már nem csak speciális – és jellemzősen életveszélyes – környezetben képesek helyettesíteni az emberi munkavégzést, hanem ennél jóval hétköznapibb feladatok ellátására is alkalmasak. Az olcsó, specializált, gépi munkaerő az elmúlt néhány évben egyre nagyobb gazdasági kihívást jelent mind az Egyesült Államokban, mind pedig Kínában. A tengerentúlon az ezredforduló óta folyamatosan csökken a fizikai munka értéke: ezt előbb a munkavégzés kihelyezése indokolta – elsősorban az olcsóbban termelő távol-keleti gyárakba –, ám napjainkban már a cégek számára mindinkább elérhetővé váló robotok is a dolgozók reális konkurenciáját jelentik. A kínai Foxconn 2011-ben elkezdte szisztematikusa lecserélni munkásait robotokra, és bár az egymillió dolgozót érintő váltás egyelőre nem jutott el a végcélig, jól példázza a gépesítési folyamat irányát. Látványos ütközetek és világuralomra törő mesterséges intelligenciák helyett az első súlyos ember-gép konfliktus a munkaerőpiacon zajlik: a 9/11 katasztrófahelyzetében még üdvözítő csere a futószalagok mellett már nem csupán pozitív hozadékokkal bír, ami legrosszabb esetben az alulképzett dolgozó réteg további leszakadásához vezethet. Mint fentiek is mutatják – és az elmúlt évszázad science fictionje sok esetben megelőlegezte – a robotika kihívásai nem pusztán technikai és természettudományos kihívások, hiszen az együttélés pszichológiai következményeire vagy a robotok terjedésének gazdasági hatására ugyancsak választ kell találnia a nyugati társadalmaknak. Lehetőleg olyat, amit nem disztópiákból lesett el.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/04 20-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12128