|
|
|
Mozi150 milligrammMargitházi Beja
La fille de Brest –
francia, 2016. Rendezte: Emmanuelle Bercot. Írta: Emmanuelle Bercot, Séverine
Bosschem. Kép: Guillaume Schiffman. Zene: Martin Wheeler. Szereplők: Sidse
Babett Knudsen (Irene), Benoît Magimel (Antoine), Gustave Kervern (Kermarec),
Charlotte Laemmel (Patoche). Gyártó: Haut et Court. Forgalmazó: Vertigo Média
Kft. Feliratos. 128 perc.
„Hé, ez Franciaország,
és 2010.” – nyugtatja rezignált férje a híres gyógyszergyártó céggel
hadviselést folytató doktornőt akkor, mikor az asszony éppen kocsija
fékrendszerének bevizsgáltatását tervezi, néhány bedurvuló hangú email nyomán.
Irène Frachon pár éves története egyenesen a francia újságok, hírportálok és
esti híradók húzóanyagaiból katapultált a filmvászonra, amit nagyban
elősegített az a tény, hogy nemcsak felfigyelt egy népszerű gyógyszer gyilkos
mellékhatására, de több stáción át képviselni tudta, majd sikerre vitte
leleplező felfedezését, amiről ezenközben személyes hangvételű könyvet is írt.
A kálváriát nem tudósként, kutatóként vagy jogászként járja végig, hanem egy
vidéki kórházban dolgozó, betegei révén közvetlenül is érintett
tüdőgyógyászként, akit felháborított az a tény, hogy a gyártók az első
vészjelzések után – visszavonás helyett – még agresszívebb marketing- és
lobbimunkával remélték megúszni a bajt.
A színészi (Az én szerelmem) és rendezői (Fel a fejjel) előélettel is rendelkező
Emmanuelle Bercot érthetően látott fantáziát a sztoriban és a karizmatikus,
Jeanne D’Arc-ot és Erin Brockovich-ot egyaránt idéző, a kockázatokat csöppet
sem mérlegelő, stratégia helyett szívvel-lélekkel harcoló „kemény csaj”
heroinában, ami a 150 milligramm
abszolút főhős-centrikusságában köszön vissza: a kétórás, nagyrészt televíziós
stílusban leforgatott film ugyan felskicceli a leleplezéshez asszisztáló
kutatók, informátorok, ügyvédek és újságírók vázlatos portréját, de ennél
sematikusabban bánik el a gyógyszercég fokozatosan elszemélytelenedő vonalával,
vagy a nagycsaládos hátországgal, melyben rendszerint idillien együttzenélő
gyerekeket és zokszó nélkül házimunkázó férjet láthatunk. Sidse Babette Knudsen
viszont könnyedén és pontosan formálja meg a virágos ingeket preferáló, bájosan
egzaltált, ugyanakkor idegesítően kitartó „vidéki” doktornőt, aki a
hátrányokból is erényt kovácsolva, egy működő demokráciában firtatja, mégis
mennyi és milyen típusú adat kell ahhoz, hogy elérje a nyilvánosság
ingerküszöbét? Irène-ből azért nem lesz tragikus hős, mert a filmbeli
Franciaországban, 2010-ben erre konkrét válaszok léteznek.
Margitházi Beja
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2 átlag: 7.5 |
 |
|
|
|
