KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/november
• Mikola Gyöngyi: Akik sosem győztek Fábri Zoltán
• Illés György: Vádló a védőről Fábri Zoltán
• Jancsó Miklós: A Rio de la Plata mentén Fábri Zoltán
MAGYAR FILM
• Kornis Mihály: Bűvös Enyedi Bűvös vadász
• Bakács Tibor Settenkedő: Szerelmes fejvadász Bűvös vadász
• Zsugán István: Mentőöv: a videó Beszélgetés Szomjas Györggyel
MÉDIA
• György Péter: Van Gogh, a segéderő Reklámvilág
• Kozma György: Túlfogyasztás Búcsú a reklámoktól
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Velencei biciklisták Jegyzetek az 51. Biennáléról
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: Ki emlékszik még a brillantinra? A TNT filmmúzeuma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: A fej problémája Amatőr
• Ardai Zoltán: Ázó tájon Puszta formalitás
LÁTTUK MÉG
• Bíró Péter: Forrest Gump
• Nagy Gergely: A mi házunk
• Nánay Bence: Pancserock
• Takács Ferenc: Szabadesés
• Mockler János: Az arc nélküli ember
• Tamás Amaryllis: A Philadelphia-kísérlet folytatódik
• Hungler Tímea: Sorsjegyesek
• Sneé Péter: Jack, a villám
• Schubert Gusztáv: A pokol angyala

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Figueira da Foz

A portugál kapcsolat

Zsugán István

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Akár az élet dolgainak többsége, egy filmfesztivál műsorának megítélése is: nézőpont függvénye. Mert ha a mindig új felfedezések reményével legalábbis kecsegtető legnagyobb művészi-kereskedelmi mammut-premier-mustrák – Cannes, Moszkva, Karlovy Vary, Velence, Nyugat-Berlin – programja tekintetik összehasonlítási alapként, akkor a tizedik évébe lépett Figueira da Foz-i akár „jelentéktelen”, erősen másodlagos fesztiválnak minősíthető. Ha azonban abból a szempontból mérlegeljük egy efféle nemzetközi találkozó funkcióját, hogy az Európa többi részétől kulturálisan oly sokáig elzárt – s a „vörös szegfűs forradalom” vívmányait egyre szorítottabb helyzetben óvni igyekvő – portugál baloldali értelmiség, diákság számára milyen sokat jelent gyakorlatilag naprakészen megismerkedhetni a világ az évi filmtermésének javával – mindjárt ajánlatos optikát cserélnünk. Mert a gyakorlott fesztiváljáró, illetve a figyelmes filmkedvelő nyilván nem a Foz-i fesztivál kapcsán fedezte fel magának például Antonioni Az oberwaldi titok, Fellini A nők városa, Bergman Jelenetek a bábuk életéből, vagy éppenséggel Szabó István Mephisto, illetve Gaál István Cserepek című alkotásait; s a zenés filmek kedvelői nálunk is a moziból ismerik már például az Üvegtörőket; – ám számunkra megdöbbentően szegényes – pontosabban a legócskább kommersz jegyében egyoldalú – portugál filmforgalmazásnak kiszolgáltatott hazai érdeklődő csakis ezen a fesztiválon találkozhatott ezekkel a művekkel – és számos hasonlóval –, amelyek így, együttesen emlékezetes és tartalmas másfél heti moziélménnyel gazdagították.

A magyar filmgyártás számára pedig külön elismerést jelentett, hogy a fesztivál egyik fő párhuzamos programját szolgáltatta: A kortárs magyar filmművészet címmel tucatnyi filmünk szerepelt önálló retrospektív sorozatban. (Az említettek mellett például a Magyar RapszódiaAllegro Barbaro, a Vasárnapi szülők, A kis Valentino, a Családi tűzfészek, a Veri az ördög a feleségét, az Ajándék ez a nap, az Örökség és a Psyché; az utóbbit a CIDALC dicsérő oklevelével jutalmazták.) A fesztivált követően a teljes magyar összeállítást levetítették a Quarteto nevű, legnépszerűbb lisszaboni művészmoziban, rendkívül kedvező közönség- és kritikai fogadtatással, így elmondhatjuk: filmművészetünknek ezúttal először nyílt alkalma arra, hogy érdemben letegye a névjegyét a – földrajzilag is, kulturálisan is – viszonylag távoli Portugáliában. „Európa egyik legelevenebb, legsokszínűbb és legszínvonalasabb kortárs filmművészetének” minősítette a bemutatkozást a Diario Lisboa, a vezető lisszaboni napilap, s többhasábos, lelkes elemző cikkeket szentelt a vetítéssorozatnak a Diario de Noticias, a Porto, az Expresso és több más tekintélyes újság is.

Külön szekcióban, személyes retrospektív sorozatot szentelt a fesztivál az ismert baloldali amerikai dokumentumfilmes, Leo T. Hurwitz életművének (Hurwitz munkásságát a Filmvilág 1982/4. számában részletesen ismertette); s az idős mester meghatottan vette át a sok évtizedes, következetesen elkötelezett művészi tevékenységét elismerő fesztiválnagydíjat.

A Magyarországról érkezett krónikás számára természetesen a legfrissebb portugál filmtermés mustrája volt a legérdekesebb. 1981-ben 25 nagyjátékfilm készült el Portugáliában, ami számszerűleg is ugrásszerű növekedés az előző időszakokhoz képest; s noha – amint az alkotók sajtókonferenciáikon elmondták – gyakorta rendkívüli anyagi nehézségek árán, a csak-profitra orientált forgalmazók ízlésterrorjával folytatott állandó küzdelemben (aminek hatása, a kommersz-követelmények nyomai világosan fölismerhetők a filmek többségén); – mégis egyre több a társadalmi érdeklődésű és elkötelezettségű törekvés. A művészi szándékú vállalkozások legfontosabb támogatója az állami Portugál Filmintézet; ám ennek anyagi lehetőségei meglehetősen szerények a magánproducerek és forgalmazók escudo-milliárdjaihoz képest. A világszerte tekintélynek örvendő, „első számú” portugál rendező, Manuel de Oliveira persze már többé-kevésbé kivívta saját művészi függetlenségét; Francisca című új alkotását – több nagy európai fesztiválon aratott siker után – hazájában a legnagyobb tisztelettel fogadták és kommentálták.

A fiatal rendezők többsége viszont – többé-kevésbé az említett kényszer hatására – a „fekete krónika” lapjairól kölcsönzi filmjeinek alapsztoriját, s ezekbe a bűnügyi, krimi-jellegű históriákba igyekeznek belerejteni a társadalmuk valódi konfliktusairól vallott nézeteiket. A Dina és Django (rendező: Solvejg Nordlung) például egy 1974-ben Lisszabonban történt taxisofőrgyilkosság fölidézése és analízise; a két címszereplő, egy tizenhat éves fiú és egy tizenhárom éves lány alig kétszáz forintnyi összeget zsákmányolt szerencsétlen áldozatától. Egyiküket 28, másikukat 8 évre ítélték, s a film szerint máig tisztázatlan, melyikük lőtt valójában, illetve tényleg az-e a főbűnös, aki a sokkal súlyosabb büntetést kapta. A film több különféle szemszögből rekonstruálja a bíróság által állítólag hiányosan felderített történetet; s közben markáns képet rajzol a helyzetüket, jövőjüket kilátástalannak érző, a munkanélküliség árnyékában céltalanul ténfergő portugál nagyvárosi fiatalok beszűkült horizontú mikrovilágáról. Hasonlóképpen lisszaboni bűnöző fiatalok körében játszódik José Fonseca e Costa Kilas, a selyemfiú (Kilas, o Mau da Fita) című filmje; ebben azonban a felszínesen izgalomkeltő krimifordulatok halmozása jobbára elfedi a szándékolt közéleti mondanivalót (hogy ugyanis a kisstílű selyemfiú miképpen válik a gyarmatokról visszatérni kényszerült, veszélyes szélsőjobboldali összeesküvő tisztek nyüszítve engedelmeskedő eszközévé).

A gyarmati múlttal való leszámolás a témája Fernando Matos Silva Guineai ténybeszámoló (Acto dos Feitos da Guiné) című filmjének; s a távolabbi történelmi múltba – az 1762-ben, a hódító III. Károly ellen vívott vesztes csatába – vezet A mirandumi csata (Guerra do Mirandum) című, analitikus szándékú háborús tablója. Jorge Alves da Silva Az utolsó katona (O Ultimo Soldado) című filmjének hőse: a fölszabadult gyarmatokról hazatérő ejtőernyős, akinek nem sikerül beilleszkednie, s lejtőútjának állomásai: minden kapcsolata megszakad feleségével és gyermekével, s jön a lisszaboni alvilág, majd – a szükségszerű vég…

Szóval, nem túlságosan derűs az a kép, amelyet az évszázados félfeudális és gyarmattartó múlt nyomasztó örökségeivel küszködő Portugália mindennapjairól legőszintébb szándékú filmjei elénk tárnak. Nem túl derűs, ellenben – egészét tekintve – alighanem igaz lehet; tehát figyelemre, megismerésre érdemes.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/06 41-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7072