KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/november
• Mikola Gyöngyi: Akik sosem győztek Fábri Zoltán
• Illés György: Vádló a védőről Fábri Zoltán
• Jancsó Miklós: A Rio de la Plata mentén Fábri Zoltán
MAGYAR FILM
• Kornis Mihály: Bűvös Enyedi Bűvös vadász
• Bakács Tibor Settenkedő: Szerelmes fejvadász Bűvös vadász
• Zsugán István: Mentőöv: a videó Beszélgetés Szomjas Györggyel
MÉDIA
• György Péter: Van Gogh, a segéderő Reklámvilág
• Kozma György: Túlfogyasztás Búcsú a reklámoktól
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Velencei biciklisták Jegyzetek az 51. Biennáléról
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: Ki emlékszik még a brillantinra? A TNT filmmúzeuma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: A fej problémája Amatőr
• Ardai Zoltán: Ázó tájon Puszta formalitás
LÁTTUK MÉG
• Bíró Péter: Forrest Gump
• Nagy Gergely: A mi házunk
• Nánay Bence: Pancserock
• Takács Ferenc: Szabadesés
• Mockler János: Az arc nélküli ember
• Tamás Amaryllis: A Philadelphia-kísérlet folytatódik
• Hungler Tímea: Sorsjegyesek
• Sneé Péter: Jack, a villám
• Schubert Gusztáv: A pokol angyala

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Illúzió

Simándi Júlia

 

„Amikor az igazság elviselhetetlen, az ember az illúziók világába menekül, hogy meg ne őrüljön” – mondja a film főhőse, a festő. Ő is igyekszik nem tudomásul venni, hogy hol és mikor él: 1923 Bulgáriájában, ahol húszezer embert pusztítottak el a szeptemberi antifasiszta felkelés leverését követően. De rá kell ébrednie, hogy elkötelezetlennek, apolitikusnak hitt művészetével akaratlanul a hivatalos ideológia szolgálatába állt; hogy barátját, a testi és szellemi terror ellen tiltakozó költőt miatta gyilkolják meg; hogy ezért hagyja el szerelme is. Az önmagával meghasonlott művész számára az utolsó, döntő érvet az jelenti, hogy találkozik egy kiirtott falu egyetlen túlélőjével, aki a lezajlott vérengzést úgy próbálja felejteni, hogy szürrealisztikus, bizarr mesét költ arról, hogy hová tűntek az emberek ebből a faluból. A tragikus igazság felismerése ébreszti rá végképp a festőt, hogy nem lehet elszigetelődni a „mocskos valóság eseményeitől”: tenni kell ellenük, ha az ember nem akar maga is bemocskolódni.

Ez akár egy jó film tartalma is lehetne, s hogy mégsem az, annak oka a film alkotóinak önbizalomhiánya. Nem hittek saját képeik erejében, ezért szükségét érezték, hogy a filmi eszközökkel egyszer már közvetített tartalmakat a következő jelenetben verbálisan is megfogalmazzák. Abban sem bíztak, hogy képesek a nemzeti tragédiát egy réteg, vagy akár egyetlen egyén sorsán keresztül érzékeltetni, ezért bemutatták egy másik társadalmi csoport – a parasztság – szemszögéből is. Ezt a célt szolgálta volna a faluja kiirtását túlélő paraszt elbeszélése, amely azonban szervetlen betét lett a filmben. Ez a meseszerű betét a maga patriarchálisnak szánt, de idiótákká stilizált figuráival, mélyen és megfejthetetlenül szimbolikus eseményeivel hangvételében is, képi világában is gyökeresen eltér a film egészétől. Tulajdonképpen egy másik film, amely akkor kezdődik el, amikor a néző – a cselekmény logikai és hangulati hullámvonalát követve – tiszta lelkiismerettel keresgélni kezdi a ruhatárjegyét.

Láthattunk volna két filmet: egy társadalmi drámát a művészet hivatásának felismeréséről, jó közepes tehetséggel, szakmailag gondosan elkészítve; és – ha nagyon muszáj – akár egy másikat is arról, hogyan szelídíti-költi legendává a nép emlékezete a legborzalmasabb dolgokat is. Azonban két, sehogyan sem illeszkedő fél-filmet láttunk, amelyek együtt hosszabbak a kibírhatónál, és amelyek láttán az ember elgondolkodhat a flash backnek nevezett eszköz használatáról. A megfogható tartalmat hordozó cselekményt ugyanis unos-untalan megszakítják az olyan, a múltban játszódó vagy elképzelt események, víziók „bevillantásával”, amelyeknek jelentéséről a nézőnek legalább másfél órán keresztül a leghalványabb fogalma sem lehet. Az alkotók szándéka szerint láthatóan ez a szerkezet lett volna hivatva arra, hogy ezt a két fél-filmet egyesítse, hogy együttes létezésüket indokolja, és hogy a főhős döntéseit motiválja. Ennyi mindent elvárni egy egyszerű filmi fogástól – illúzió.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/04 49-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7134