KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/december
KRÓNIKA
• N. N.: [Illés György 80 éves]

• Turcsányi Sándor: A szabadság fantomjai Lázadó film
• Csejdy András: James Dean, a rebellis Lázadó film
• Bikácsy Gergely: Ellázadók A francia film zendülői
• Dániel Ferenc: Orosz Kronosz Szokurov körei
• Ardai Zoltán: Tengermélyi aszály Quay-kino
• Bakács Tibor Settenkedő: Tekercsek az idő mélyén Tiltott ösvény
• Antal István: Fény Lumière
• Durst György: Száz dióból egy Feljegyzéseimből, félúton
• Jancsó Miklós: Thai Binh Capa képei
• Déri Zsolt: Botrány! Gainsbourg
• Schubert Gusztáv: Feslett bimbók Lolita-jelenség
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Játszi középkor Három szín
• Báron György: Asszonyok földje A magzat
• Bérczes László: Átlag Vérvonal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Szeress Mexikóban
• Bori Erzsébet: Cápafióka
• Mockler János: Dermedt szív
• Békés Pál: Hármasfogat
• Tamás Amaryllis: Szabadnapos baba
• Barotányi Zoltán: Sztriptízgyilkos
• Fáber András: Az ügyfél
• Tamás Amaryllis: Az oroszlánkirály
• Bíró Péter: Időzsaru
• Hungler Tímea: Időzített bomba
• Schubert Gusztáv: Karácsonyi lidércnyomás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Dagály

Zalán Vince

 

Az eltűnt, majd megtalált mosolyok filmje, mondhatnánk a ma divatos szlogen-fogalmazásmód frappáns felületességét utánozva az ausztrál Gilliam Armstrong alkotásáról, melynek fő színtere egy kis, óceánparti település, annak is lakókocsikból álló, komfortos szegénynegyede. Valójában szomorkás mű. Szomorkás, mert a rendező maga is elérzékenyül a történettől: egy fiatal anya elhagyja leánygyermekét, majd, évek múltán, véletlenül ráakad s – kellő bonyodalmak után – egymásra találnak, együtt folytatják életüket. Szomorkás, mert ennek az elérzékenyült-ségnek a tónusa uralja a képsorokat.

Nem, Gilliam Armstrong előadásmódjában nincs semmi ízléstelen, netán giccses. Ellenkezőleg: kifejezetten mértéktartó. A rockzene csak annyit szól, amennyi szükséges, a falu kanbuliján pénzért vetkőző anya csak addig vetkőzik, amíg..., a sírásból nem lesz zokogás, a részegségből okádás, a szerelmeskedésből szexjelenet, és sorolhatnánk tovább a példákat. De hát tudjuk: a mértéktartás nemcsak a bölcsesség, a megfontolt életstratégia jellemzője lehet, hanem a középszeré is. A tisztességes, jószándékú középszeré, amely mindenről csak annyit mond, amennyit már mindenki tud, s amely hangulattá desztillálja a szenvedélyt, miközben az érzelmek uralmának dicsőségét zengi. Ilymódon mértéktartó, lektűrfilm a Dagály is. Szereplőinek szomorkás mosolya olyan ismerős, mintha nem is egy távoli földrész filmrendezőjének kamerája láttatná velünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/09 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5476