KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/december
KRÓNIKA
• N. N.: [Illés György 80 éves]

• Turcsányi Sándor: A szabadság fantomjai Lázadó film
• Csejdy András: James Dean, a rebellis Lázadó film
• Bikácsy Gergely: Ellázadók A francia film zendülői
• Dániel Ferenc: Orosz Kronosz Szokurov körei
• Ardai Zoltán: Tengermélyi aszály Quay-kino
• Bakács Tibor Settenkedő: Tekercsek az idő mélyén Tiltott ösvény
• Antal István: Fény Lumière
• Durst György: Száz dióból egy Feljegyzéseimből, félúton
• Jancsó Miklós: Thai Binh Capa képei
• Déri Zsolt: Botrány! Gainsbourg
• Schubert Gusztáv: Feslett bimbók Lolita-jelenség
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Játszi középkor Három szín
• Báron György: Asszonyok földje A magzat
• Bérczes László: Átlag Vérvonal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Szeress Mexikóban
• Bori Erzsébet: Cápafióka
• Mockler János: Dermedt szív
• Békés Pál: Hármasfogat
• Tamás Amaryllis: Szabadnapos baba
• Barotányi Zoltán: Sztriptízgyilkos
• Fáber András: Az ügyfél
• Tamás Amaryllis: Az oroszlánkirály
• Bíró Péter: Időzsaru
• Hungler Tímea: Időzített bomba
• Schubert Gusztáv: Karácsonyi lidércnyomás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Trianon-dramaturgia

A kultúrfölény fogságában

Sándor Tibor

Trianon problematikája az 1945 előtt készített magyar filmekben csak rejtve, utalásokban bukkant föl. A meseautó utasait a film nem merte szembesíteni a valósággal.

 

Az 1945 előtti filmgyártás ismeretében egyáltalán nem meglepő a Trianon- tematikájú filmek csekély száma. Megállapításunk természetesen csak a játékfilmek esetében bizonyul igaznak, hiszen nagyszámú híradó- és dokumentumfilm foglalkozott – propagandisztikus célzattal – ezzel a kérdéssel. Köztudott, hogy a Magyar Film Iroda által készített korabeli filmhíradók emblémája – tehát első képsora – a történelmi és a megcsonkított Magyarország térképét mutatta. Így aztán minden egyes mozielőadás minden egyes nézője minden alkalommal szembesülni volt kénytelen az országot sújtó igazságtalan döntéssel.

A bécsi döntések nyomán nagyszabású propagandafilm-sorozatot is készítettek, amelynek egyes darabjai az elszakított területeknek az anyaországgal történt újraegyesítését voltak hivatva dokumentálni. Az Észak felé, a Kelet felé és társai nagyhatású propagandafilmek voltak, amelyek elsősorban a honvédség bevonulását és az őket fogadó magyar lakosság kitörő lelkesedését örökítették meg. A valós eseményeket rögzítő képsorokat úgy szerkesztették és kommentálták készítői, mintha a bevonulás egy katonai győzelemmel záruló győztes háború természetes következménye lenne. Sorsszerű, sorsdöntő és rendkívüli, de egyszeri eseményként tálalták az eseményeket, amelyek szükségszerű bekövetkezte után minden bizonnyal azonnal helyreáll az igazság és a béke. Az in integrum restitutio utáni társadalmi feszültségeket, az újabb területi változások okozta gazdasági-társadalmi problémákat a propagandisztikus hatásra törekvő filmhíradások már nem örökítették meg. Ennek oka feltételezhetően nemcsak abban keresendő, hogy a világháború eseményei és a magyar részvétel lépett elő minden híradás legfőbb vonatkoztatási pontjává, amelynek fókuszához igazítottak minden egyes megörökített eseményt. Ha a bécsi döntéseket békekorszak követte volna, a képes híradások akkor sem ábrázolhatták volna árnyaltabban a történéseket, hiszen egy differenciált, a problémákat is megmutató ábrázolásmód visszamenőleg megkérdőjelezte volna a magyar közgondolkodás több évtizede rögzült, megkérdőjelezhetetlen sztereotípiáit.

Míg azonban a nem-fikciós filmekben a Trianon-problematika súlyának megfelelő, bár a politikai propaganda primátusának alárendelt szerephez jutott, a játékfilmgyártásban más volt a helyzet. Játékfilmgyártásunkat magántőke finanszírozta, de állami ellenőrzés alatt állt. A magántőke és az állam politikai akarata sajátos, bonyolult – itt most részleteiben nem elemezhető – kapcsolatban állt egymással. Tény azonban, hogy a kifejezetten politikai propaganda céljából készített játékfilmek száma meglepően csekély volt. A hivatalos politika rangjára emelt antiszemitizmust mindössze egyetlen propaganda-játékfilm helyezte a cselekmény fővonalába (Őrségváltás, 1942, rendezte: Bánky Viktor). A Szovjetunió ellen folytatott „keresztes hadjáratot” bemutató frontfilmből is csak egyet készítettek (Negyedíziglen, 1942, rendezte: Farkas Zoltán). A hátországot frontként ábrázoló kémfilmek száma már nagyobb – akárcsak az úgynevezett repülős filmeké – de e két csoportba tartozó filmek száma sem haladta meg a kétszer fél tucatot. A kémfilmek ráadásul műfajukat tekintve az amerikai film noir hazai adaptálására tett felemás kísérletek voltak. A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején forgatott nagyszámú, a termelési filmekhez sorolható szabotázs-filmek háború alatt készített archetípusainak száma is rendkívül alacsony. A „zsidótörvények” következtében napirendre került, az „új középosztály” kialakítását szorgalmazó játékfilmek – ezek voltak az úgynevezett népi filmek vagy korabeli szóhasználattal élve „problémafilmek” – száma sem haladta meg az egy tucatot. Ugyanakkor a világháború éveiben különösen magas volt a játékfilmek száma. Az 1945 előtti, tehát az 1931 és 1944 között készített 357 egész műsort betöltő (több mint egyórás terjedelemmel rendelkező) játékfilm közel kétharmada (pontosabban a filmek 63 százaléka) a tizennégy éves időszaknak erre a hat évére esik. A háborús évek játékfilmjei azonban elsősorban szórakoztató célzattal készített tömegfilmek voltak. Természetesen bőségesen tartalmaztak a politikai propaganda céljaira szolgáló jeleneteket is, de ezek csak ritkán kapcsolódtak a cselekmény fővonalához. Trianon sokkját elsősorban néhány erdélyi rokonra tett verbális célzás, esetleg egy mellékszereplő felvonultatása, vagy a főhős személyes élettörténetére utaló megjegyzés jelezte. Ugyanez vonatkozik a háború kitörése előtt forgatott játékfilmek Trianon- ábrázolására is. Ennek tipikus példája Gaál Béla Budai cukrászda című, 1935-ben forgatott filmje. A jelenben játszódó szerelmi történet hősnőjének édesapja lecsúszott bácskai földbirtokos, akit rózsadombi cukrászdájában habverővel a kezében pillantunk meg először. A jobb napokat látott, dzsentri apa általában keresztrejtvényfejtéssel múlatja az időt. Az alkotók szándéka félreérthetetlen: azt kívánják jelezni, hogy a trianoni döntés következtében került a szereplő eredeti társadalmi rangjához képest méltatlan helyzetbe. A film egy másik jelenetében a szerelmespár jövőbeli terveit latolgatja. A főhős azon kesereg, hogy megfelelő állás hiányában legfeljebb apja körorvosi praxisát folytathatja vidéken. Nem sok kedve van visszatérni szülőfalujába. "Tudja maga mi az, falun élni?"- kérdi lemondóan a hősnőtől? A leány tudja, hiszen egy volt bácskai földbirtokos lánya. Az alkotók ezután politikai tartalommal bíró képekkel egészítik ki az aláfestő zeneként induló, verklin felhangzó dallamot. Először csak a verklis énekli a „Szabadkai udvaron, törökszekfű, liliom”-kezdetű irredenta műdalt, majd a következő beállításban kisgyermekek folytatják a dalt. Ezt követően már egy cserkészcsapat énekli kissé hangosabban, majd katonák menetelnek a még hangosabban, az immár indulóként dübörgő dal ütemére. Végül a hősnő ismétli meg a szöveg egy részletét prózában, halkan maga elé meredve. A jelenetsoron érződik, hogy a film készítői egyszerre kívántak eleget tenni a hivatalos politikai propaganda igényeinek és érzékeltetni akarták a trianoni döntésnek a társadalomra, jelen esetben a főszereplőnőre tett sokkoló hatását is.

Az 1941-ben forgatott Dr. Kovács István (rendezte: Bánky Viktor) az „új középosztály” megteremtésének szükségességét hirdető propagandafilm. Cselekményének nincs közvetlen köze Trianonhoz. A film elé utólag egy, az eredeti forgatókönyvben nem szereplő prológust illesztettek, amelyet a címszereplő főhős (Páger Antal) indulatos, deklamáló stílusban adott elő. A prológus szövege így kezdődött: „Dr. Kovács István vagyok, egyetemi tanár. Faluról jöttem szabad magyar földre, amikor még abban a faluban a csehek voltak az urak, és Magyarország felett Trianon kövér keselyűi várták, hogy egészen halottak legyünk…”

Az egyébként szélsőjobboldali sztárrendező felsőbb utasításra vagy sugallatra rakta be a filmbe a teljesen filmszerűtlen prológust, amelynek második mondatával eleget tett a Trianon szerepeltetésére vonatkozó felsőbb elvárásoknak. Megoldásának „egyszerűsége” és igénytelensége egyben jól példázza a Trianon-toposzok sokszor mesterkélt szerepeltetését a filmekben.

A Trianon-problematikával foglalkozó játékfilmek másik csoportját azok a művek alkotják, amelyekben a cselekmény főszálához kapcsolódik a területek el-, illetve visszacsatolásának kérdése. Egyetlen ilyen játékfilmről tudunk, ez pedig a Csepreghy Jenő és Kiss Ferenc (!) által rendezett, Felvidéken játszódó Magyar feltámadás (1938). A filmből csak egy sokat ígérő, de mindössze 11 perces töredék áll rendelkezésünkre. Láthatunk benne röpcédulázó, a börtönben is konspiráló magyar ellenállókat és archív felvételeket. Mivel a cselekmény rekonstruálhatatlan, csak az archív anyagok dramaturgiai funkcióját ítélhetjük meg több-kevesebb bizonyossággal. Ezek közül több snitt Horthy felvidéki bevonulását örökíti meg: a bevonuló magyar tiszt megcsókolja a „visszatért” anyaföldet, a tömegek éljeneznek, Horthy pedig sikerrel fegyelmezi makrancos paripáját. Közben a „Horthy Miklós azt üzente, elindult a regimentje…” című dalt halljuk. Az alkotók tudatosan úgy manipulálják a nézőt, hogy felmerüljön benne a Kossuthra, a szabadságharcra, és a győztes csatákra irányuló gondolattársítás. Az irányított asszociáció eredményeképp, akárcsak az Észak felé és társai esetében a területek visszacsatolása győzelmes fegyvertény, csatában való hősies helytállás eredményének látszatát kelti. Valójában imitációt, egy „operett-jelenetet” látunk.

Bizonyos megszorításokkal ebbe a csoportba sorolhatjuk Kalmár László Elnémult harangok (1941) című filmjét is, amely Rákosi Viktor hasoncímű regényének adaptációja. Bár Rákosi (Sipulusz) 1903-ban írta regényét és a mű 1900-ban játszódik, véleményem szerint mégis a trianoni problematikához kapcsolható a cselekménye. Ezt az is alátámasztani látszik, hogy a szerző már az 1920 előtt írott műveiben is kisebbségként ábrázolta az erdélyi magyarságot, tehát olyan helyzetet írt meg, amelybe csak a területi elcsatolást követően került az ottani magyarság. A rendelkezésünkre álló Trianon-tematikájú filmek közül ez az egyetlen, amely teljes egészében fennmaradt. Cselekménye szerteágazó, részletesen ábrázolja – természetesen magyar szemszögből – a román-magyar viszonyt. Nem véletlen, hogy a „2. bécsi döntést” követően kezdték meg forgatását. Igazolnia kellett a politikai döntés jogosságát. Főhőse Simándy Pál (Nagy István) Utrechtben végzett református lelkészként kerül a kis kevert lakosságú faluba. Első dolga, hogy megpróbálja visszaszerezni temploma számára a román pópa (Kiss Ferenc) által eltávolított harangot. Beleszeret Floricába (Lukács Margit), a pópa lányába. A pópa titokban együttműködik a magyar főispánnal, tehát látszólag a magyar közigazgatás embere, valójában azonban „saját fajtájához húz”, hiszen fedezi és támogatja Radescut (Greguss Zoltán) a bukaresti kormány ügynökét, aki titokban feljegyzéseket készít a környék földrajzáról, feltehetően egy jövőbeli román katonai akció előkészítése céljából. Az egyébként önkényeskedő, jogtipró pópával elégedetlen mócok (román hegyi pásztorok) egy este megostromolják a pópa házát és csak Simándy határozott közbelépésének köszönhetően állnak el gyilkos tervüktől. Az elmaradt vérengzést követően a pópa visszaadja a harangot a magyaroknak és visszaköltözik Bukarestbe. Florica a szívére hallgat és hősünkkel a faluban marad.

A film által közvetített önkép szerint a magyarok legfőbb jellemzője a szolidaritás. A szolidaritást a kultúrfölény tudata alapozza meg, a kultúrfölényt pedig a történelmi múlt („mi voltunk itt előbb”) teszi megingathatatlanná. A magyar főhős kultúrfölényét mutatja az a jelenet, amelyben csak ő képes megállítani a pópa meggyilkolására szövetkezett román pásztorokat. Amikor pusztán hangos szóval „megállj”-t parancsol nekik, fellépése hatására szinte kővé merevednek az addig mindenre elszánt vademberek. Meghátrálásukat – a magyar pap delejes, „természetfeletti hatalmán” (karizmatikus kultúrfölényén) túl – semmi nem indokolja. A magyarok és a románok közötti végletes, racionális mércével már nem is mérhető civilizációs különbséget igazolja Simándy és az angol utazó párbeszéde is. A film egyetlen jelenetében fellépő elegáns angol úr, mintha a XVII.-XVIII. századi „Grand Tour”-t bemutató útleírásokból vagy utazási regényekből lépett volna elő. Akkoriban utazták be az angolok ismeretszerzés, tájékozódás céljából, tömegesen a korabeli Európát és kritikusan kommentáltak az általuk látottakat. Róluk mintázták a kor társadalmi viszonyait bemutató lektűrök, később filmek kedvelt rezonőr mellékalakjainak egyik típusát. A magyar pap és az angol beszélgetésének tárgya természetesen a románság. Az angol úr – anglikán lévén, félig-meddig maga is protestáns – megértően reagál Simándy románokra vonatkozó, ki nem mondott, de érezhető averziójára, amikor kijelenti: „Nekem túl tarkák.” Európai kívülállók beszélnek így a bennszülöttekről. Majd, hozzá is teszi, hogy őt a magyar-román viszony a gyarmatos és bennszülött kapcsolatára emlékezteti. Simándy annyiban korrigálja véleményét, hogy a magyarok nem a civilizáció áldásait a románság számára meghozó gyarmatosítók, hanem a civilizáció áldásait a román bevándorlóknak átadó őslakosok voltak („Túlnőnek rajtunk, mint búzán a gaz”).

A románok és magyarok közötti civilizációs különbség „térben” kifejezve akkora, mint a civilizált Európa és egy elmaradott kontinens közötti távolság. A román kultúra „időben” is messze elmarad a film szerint a magyarokétól, mivel középkori. A „más időben élő kultúrát” illusztrálja az a jelenet, amelyben előbb Simándy, majd a később odaérkező pópa is feladja az utolsó kenetet egy haldokló mócnak. A keleti rítusú halálra való felkészítés valójában ördögűzés, míg a Simándy által celebrált szertartás mellőzi a középkorra jellemző vonásokat. A magyarok vallási hitvilága racionális, a románoké nem. Az önkép vizsgálatánál az igazság kérdése – mely szerint a nyugati rítusú kereszténység valójában is korszerűbb, mint a keleti – csak másodlagos szerepet játszik. Ennél sokkal lényegesebb az, hogy a vélt vagy valós kultúrfölény birtokában hogyan viselkedik egy adott közösség. A magyar szolidaritás, mint viselkedési ethosz pedig háttérbe szorít minden egyéb, „normális esetben” elvárható viselkedési normát. A két civilizáció közötti különbség nagyságrendje olyan nagymértékben különböző, hogy érintkezésükre nem is érvényesek a megszokott, „európai” viselkedési normák. A szolidaritás háttérbe szorítja például az egyenrangú felek közötti viszonyban elvárható tolerancia elvét. Mind román, mind magyar részről többször elhangzik a megfellebbezhetetlen ultima ratio: „a mi fajtánk!”. A magyar szereplők szájából ez magától értetődően hangzik, a románokéból viszont bántóan.

A románokra egyáltalán nem jellemző a szolidaritás. Ha nem baltás, állatbőrökbe burkolt mócokat látnánk, azt mondhatnánk, hogy a románok között „dúl az osztályharc”. A román elnyomottak készek arra, hogy a végsőkig elmenjenek az „érdekérvényesítésben” pópájukkal (a román elittel) szemben. Az „uralkodásra termett” magyarok körében nincsenek ilyen konfliktusok, náluk a szolidaritás érzése „mindent befed”. A románok cselekedeteit egy barbár és kegyetlen, de céltudatos gyakorlatiasság jellemzi, a magyarokét ellenben a dicső múltból erőt merítő heroikus attitűd. Simándy kifejti, hogy „mi vagyunk az utolsó bástya”, a film végén pedig a Pompeji határában álló magányos őrszemhez hasonlítja magát.

Simándy jellemének, személyiségének alapját egy több évszázados, megingathatatlan kultúrfölény tudata képezi. Ez a dramaturgia szempontjából azzal a következménnyel jár, hogy jelleme statikus, „ércből faragott”, megváltoztathatatlan. Nem is hagynak nyomot rajta a cselekmény fordulatai. Pontosan ugyanolyan a film elején, mint a végén. Ellenlábasa, a pópa viszont változik. Képlékenyebb és épp ezért emberibb. A film egyik utolsó jelenetében, a magyar pap életmentő akciója után kijelenti, hogy Simándy „derék fiú, kár, hogy magyar”. Simándyval ellentétben tragikus alak, aki nem képes győzedelmesen kiállni az élet megpróbáltatásait, ezért aztán fejlődni kénytelen. Ugyanebben a jelenetben elismeri, hogy Simándy magánemberként is fölébe kerekedett („Elvetted a lányomat…Legyőztél!”). A magyar pap pedig magától értetődő természetességgel és újfent heroikus pózba merevedve utasítja el szerelme kérését, hogy kövesse Bukarestbe, mert első a kultúrfölény diktálta kötelesség! A történelmi igazság kedvéért hozzá kell azonban tennünk, hogy nemcsak a merev, heroikus póz következtében marad a helyén. Ez alkalommal az 1900-as években követett magyar nemzetiségi politika szellemében jár el, amely a nemzetiségi konfliktusok kérdésében csak egyetlen helyes megoldást ismerhetett: az asszimilációét. Florica a jövőben a magyarság lélekszámát fogja gazdagítani. Simándy utolsó szónoklata, amelyet a szószékről intéz híveihez, ugyancsak az időközben hatástalannak bizonyult, önmagát túlélt asszimilációs politika üzenetét közvetíti a néző felé: „Öleljünk megértő szeretettel magunkhoz mindenkit, aki tiszta szívvel és szabad akarattal jön hozzánk.” A probléma csak abban áll, hogy beszédének egyetlen román hallgatója akad: a felesége.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/04 33-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8195