KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/december
KRÓNIKA
• N. N.: [Illés György 80 éves]

• Turcsányi Sándor: A szabadság fantomjai Lázadó film
• Csejdy András: James Dean, a rebellis Lázadó film
• Bikácsy Gergely: Ellázadók A francia film zendülői
• Dániel Ferenc: Orosz Kronosz Szokurov körei
• Ardai Zoltán: Tengermélyi aszály Quay-kino
• Bakács Tibor Settenkedő: Tekercsek az idő mélyén Tiltott ösvény
• Antal István: Fény Lumière
• Durst György: Száz dióból egy Feljegyzéseimből, félúton
• Jancsó Miklós: Thai Binh Capa képei
• Déri Zsolt: Botrány! Gainsbourg
• Schubert Gusztáv: Feslett bimbók Lolita-jelenség
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Játszi középkor Három szín
• Báron György: Asszonyok földje A magzat
• Bérczes László: Átlag Vérvonal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Szeress Mexikóban
• Bori Erzsébet: Cápafióka
• Mockler János: Dermedt szív
• Békés Pál: Hármasfogat
• Tamás Amaryllis: Szabadnapos baba
• Barotányi Zoltán: Sztriptízgyilkos
• Fáber András: Az ügyfél
• Tamás Amaryllis: Az oroszlánkirály
• Bíró Péter: Időzsaru
• Hungler Tímea: Időzített bomba
• Schubert Gusztáv: Karácsonyi lidércnyomás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A tévé mint családtag

Virtuális viszonyok

Kemenes Tamás

A televízió legnagyobb vágya, hogy végre igazi, kikapcsolhatatlan családtagként szólhasson bele a család legintimebb ügyeibe.

 

„Hogyan? Nincs tévéd? De hát akkor merre néznek a bútorok?!”

Joey, a Jóbarátokból

 

A televízió manapság már nem egyszerűen egy a lakás sok eleme közül, hanem azok uralkodója, könyörtelen szervezőelv, amely nemcsak a néző mindennapjait strukturálja, de megszabja például a nappaliban lévő bútorok elhelyezkedését is. A tévé sajnálatos hiányossága, hogy bár szüntelen villódzásával és egyre szuggesztívebb képsoraival uralja a néző idejét, jelen állás szerint még nem képes uralni a teret. A reklámblokkok ideje alatt persze kétszeresére erősödik a hang, és megakasztja a konyhában őrült tempóban rántottát készítő kezet, de a kép egyelőre nem tud az önnön meghatározó körülményét jelentő statikus dobozból dinamikus látványként kilépni, hogy Maggi tyúkhúslevessel vagy Rákó gumióvszerrel tüzelt monológjaival végre valahára igazi, kikapcsolhatatlan családtagként szólhasson bele a család legintimebb ügyeibe. Márpedig, ne legyenek kétségeink, ambíciója és félelmei a televíziót pontosan ebbe az irányba repítik; mostanra már legjelentéktelenebb műsorait is élőben közelíti a befogadóhoz, és ezért cserébe szintén élő, igazi szerelmet, illetve gyűlöletet, barátságot, együttérzést – tehát a megélés olyan zsigeri elevenségét várja, amelyet a néző korábban csak valós életéből ismerhetett meg és sajátíthatott el. Olyan megélést, amelyben a fogyasztó többé már nem – vagy nem úgy – képes különbséget tenni az igazi világ lényei és azok televízió által sugárzott virtuális féltestvérei között, és amelyben vérre menő viták tárgya, vagy akár válóok is lehet, hogy a nézőt egy virtuális viszony szakítja el a családjától.

A televízió retteg az erejét lecsapoló „valódi”, vagyis segítsége nélkül megképződő intimitástól – és természetesen a nézőtől, aki a kölcsönös birtokbavétel eme új játékát és annak felelősségét nem vállalja. Így legfőképpen attól a „valódi világtól” retteg, amelyből pedig formáit-mintáit annak idején maga is merítette.

A televízió legnagyobb riválisát, az úgynevezett „valódi világot” – „valódi érzelmeket” és „valódi történéseket” – olyan objektummá kívánja átformálni, amely többé már nem nehezedik a megkerülhetetlenség tonnás súlyával az emberre, ellenkezőleg: csupán mint opció tűnik fel előtte. A Nivea testápolóval és Vichy szemránckrémmel örökéletűvé tett „tévéember” megszüntetheti a „valódi világ” egyeduralmát a valóság-piacon – a világ mint választható dolog eszméjének megvalósítása a televízió teljes győzelmének záloga. (Persze az ily módon elhagyott – s így idővel kuriózummá, érdekes színfolttá csökkenő-érlelődő – „valódi világ” majdani visszatérése is már csak termékként lesz lehetséges.)

A kikapcsolódás, pihenés formájában, tehát csak időnként jelentkező, elavult függőség-típus megszűnik, és egy tulajdonképpen végtelenségig szőhető történetté, „életté” válik – a benne való részvétel pedig a néző számára, akár a légvétel, már mint elemi szükséglet tűnik fel. A továbbkapcsolás – horribile dictu: a kikapcsolás – így nem annyira nézői jogot, mint inkább a nézői kötelesség elmulasztását, veszélyes felelőtlenséget (egyenesebben fogalmazva: őrületet) jelent. A műsorfolyamban önmagát nem lelő humánlény távolról sem csupán a tévé szűk keretei közül hullik ki, de a fodrászatok vagy a sörözők kisvilága számára is menthetetlenül elvész.

A mai ember kulcsszava az öröklétet – vagy inkább annak torz paródiáját – életébe visszaemelő kényelem lett; a cél mostantól a gondtalanság biztosítása, végeredményben pedig a világ mint egyetlen világ megszüntetése, ennek pedig remek – egyetlen? – komoly eszköze a televízió, amelynek túlélése így mintha egybefonódna az ember túlélésével: a műsorait mind tökéletesebben nézőire szabó tévé, és az önmagát és viselkedését ebből mind tökéletesebben felépíteni képes humánlény egymás működését végtelenítő szembefordított tükrök.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/08 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9844