KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/február
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lancester és Volonté
• Perjés Géza: Nyilatkozat
MAGYAR FILM
• Kovács András Bálint: Krém torta nélkül A magyar film és a közönség
• Gothár Péter: Részleg-részletek Nem vagyunk divatban
• Bérczes László: Nem más Beszélgetés Elek Judittal
• Janisch Attila: „A Föld se volt más, mint egy fölborult fazék” Beszélgetés Szász Jánossal
1895–1995
• Kelecsényi László: [Krúdy tárcájáról]
• Krúdy Gyula: A fény hőse Pesti levelek

• Király Jenő: Frankenstein és Faust Frankenstein-tanulmányok (1.)
• Reményi József Tamás: Cseresznyéskert, 1936 Csalóka napfény
• Dániel Ferenc: Dosztojevszkij-mutatvány Innokentyij Szmoktunovszkij
KRITIKA
• Fábry Sándor: Zúg a Volga Vigyázz a kendődre, Tatjána!
• Forgách András: Kamu A pestis
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Függőkertek
• Glauziusz Tamás: Mina Tannenbaum
• Nagy Gergely: Végsebesség
• Takács Ferenc: Négy esküvő és egy temetés
• Mockler János: Hegylakó 3.
• Asbóth Emil: Junior

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Nincs alku

Békés Pál

 

De nincs ám. Ha egyszer Danny Roman, a chicagói rendőrség túszügyi szakértője túszokat ejt, akkor ott nincs kecmec, azok a túszok olyan hozzáértéssel vannak ejtve, hogy minden szakember megnyalhatja a tíz ujját. Mint például Chris Sabian, akit e különleges esetben közvetítőnek hívnak, mivel Danny Roman csak egy hozzá méltóan tapasztalt öreg rókával hajlandó tárgyalni. A helyzet bonyolult. (Rendőrségi belberkekben mindig az.) Eltart egy darabig, míg a néző kiigazodik a felálláson, ki a jó- és ki a rosszfiú, és miért kell ennek a derék zsarunak túszt ejtenie ahhoz, hogy valaki meghallgassa a mondókáját. Mert hát erről van szó. Olyan nagyon szeretné elmondani, ami a bögyében van, hogy szeretne súlyt adni szavainak. Ugyanis gyilkossággal és sikkasztással vádolják, ami persze képtelenség. Hiszen rendezőileg rá van írva arra a talpig becsületes képére, hogy gaz ármány áldozata. Látja ezt nyomban Chris Sabian is, hát nem vak! De azért teszi a kötelességét, közvetít fáradhatatlanul, cikázik, mint Clinton Arafat és Netanjahu közt. Az egyik kezével jattol, a másikkal lő, és hamarosan rájön, hogy a szálakat – akármilyen hihetetlen is – a háttérből mozgatják.

A magyar néző számára természetesen nem újszerű, hogy különböző rendű-rangú rendőrök adatok elhallgatásával, megsemmisítésével és egyéb hasonló módszerekkel hágnak kollégáik, beosztottjaik, főnökeik nyakára, egészében véve kifejezetten ismerős, már-már otthonos ez a végeérhetetlen rendőrbalett, melyben a kívülálló nem ismeri ki magát, s idővel feladja, hogy átlássa, ki, kivel, miért rivalizál, s úgy érzi, a civilekre itt csupán azért van szükség, hogy legyen közönsége is a rendőrbalettnek. Mindez tehát nem újdonság. Ami szokatlan, az a módszer. A túszejtés. Érdemes odafigyelnünk. Az amerikaiak mindig előttünk jártak az ilyesmiben. Mi azonban szorosan ott vagyunk a nyomukban, s a távolság egyre csökken.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/12 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3899