KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/február
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lancester és Volonté
• Perjés Géza: Nyilatkozat
MAGYAR FILM
• Kovács András Bálint: Krém torta nélkül A magyar film és a közönség
• Gothár Péter: Részleg-részletek Nem vagyunk divatban
• Bérczes László: Nem más Beszélgetés Elek Judittal
• Janisch Attila: „A Föld se volt más, mint egy fölborult fazék” Beszélgetés Szász Jánossal
1895–1995
• Kelecsényi László: [Krúdy tárcájáról]
• Krúdy Gyula: A fény hőse Pesti levelek

• Király Jenő: Frankenstein és Faust Frankenstein-tanulmányok (1.)
• Reményi József Tamás: Cseresznyéskert, 1936 Csalóka napfény
• Dániel Ferenc: Dosztojevszkij-mutatvány Innokentyij Szmoktunovszkij
KRITIKA
• Fábry Sándor: Zúg a Volga Vigyázz a kendődre, Tatjána!
• Forgách András: Kamu A pestis
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Függőkertek
• Glauziusz Tamás: Mina Tannenbaum
• Nagy Gergely: Végsebesség
• Takács Ferenc: Négy esküvő és egy temetés
• Mockler János: Hegylakó 3.
• Asbóth Emil: Junior

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Az álmok fele

Tamás Amaryllis

Szolgálni annyi, mint valamit valaki másért is cselekedni, nemcsak önmagunkért. A nők (és férfiak) félreértelmezett emancipációja óta a szolgálat szónak rossz a csengése. E huszadik századi népmese főhőse, Rosa (Angela Molina) életének értelmét a szolgálás öröme, a jóság, a megértés és a megbocsátás jelenti. Meg sem kísérli, hogy a körülötte élőket „megjavítsa” – s ez egyike ritka csodafegyvereinek –, így lassan, szinte észrevétlenül mégis megváltoztatja a kezdetben brutálisan gusztustalan, falangista Don Pedrót, a farizeuskodó Delgadót, a közönyös-jelentéktelen Diákot. Rosa nem az a polgártípus, aki ösztönei gyengeségének köszönheti emberi és szexuális hűségét. Megbocsátó lénye nem erélytelenséget takar. A szívből fakadó hűséget jóstehetségű paraszt nagyanyjától örökölte, s örökli majd tőle leánya, az erős egyéniségű, mindent megfigyelő Olvido (Carolina Silva). Ők mint egymás alteregói tudják állandóan maguk mellett a másikat: a közben meghalt nagymama, a társadalmi ranglétrán kitartóan emelkedő Rosa, a különös jóstehetségű unoka.

Mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani – mondja egy francia közmondás, s hirdeti a kibernetikus párválasztás évtizedében bölcs és lírai parabolájával Gutiérrez Aragón.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/01 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4870