KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/február
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lancester és Volonté
• Perjés Géza: Nyilatkozat
MAGYAR FILM
• Kovács András Bálint: Krém torta nélkül A magyar film és a közönség
• Gothár Péter: Részleg-részletek Nem vagyunk divatban
• Bérczes László: Nem más Beszélgetés Elek Judittal
• Janisch Attila: „A Föld se volt más, mint egy fölborult fazék” Beszélgetés Szász Jánossal
1895–1995
• Kelecsényi László: [Krúdy tárcájáról]
• Krúdy Gyula: A fény hőse Pesti levelek

• Király Jenő: Frankenstein és Faust Frankenstein-tanulmányok (1.)
• Reményi József Tamás: Cseresznyéskert, 1936 Csalóka napfény
• Dániel Ferenc: Dosztojevszkij-mutatvány Innokentyij Szmoktunovszkij
KRITIKA
• Fábry Sándor: Zúg a Volga Vigyázz a kendődre, Tatjána!
• Forgách András: Kamu A pestis
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Függőkertek
• Glauziusz Tamás: Mina Tannenbaum
• Nagy Gergely: Végsebesség
• Takács Ferenc: Négy esküvő és egy temetés
• Mockler János: Hegylakó 3.
• Asbóth Emil: Junior

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Sergio Leone halálára

Fáber András

 

Mallarmé szép verssorával szólván őt is önmagává alakította az öröklét: nem készíti el már tervezett filmjét, amelyet Harrison Salisbury Kilencszáz nap című regénye nyomán készült leforgatni a Szovjetunióban, s amelynek témája szerelmi történet lett volna a második világháborús, blokádtól gyötrött Leningrádban. Leone úgy marad meg emlékezetünkben – és a filmtörténetek lapjain –, mint egy sajátos populáris filmműfaj, a spagetti-western egyik megteremtője és legnagyobb mestere, aki legjobb alkotásaiban (A jó, a rossz és a csúf, 1966; Volt egyszer egy Vadnyugat, 1968; Volt egyszer egy Amerika 1984) a műfaj csúcsaira tudott emelkedni.

Pedig mélyről jött. Gyermekkora a fasizmus idejére esett; talán innen hozta magával világának két alapvető élményét, talán ebből az időből származik vonzódása a nyomor és az erőszak ábrázolásához; s talán a gyermeki lét mélyén keletkezett rokonszenve a kemény öklű vadnyugati hősök iránt, akiknek világa végső soron néhány egyszerű – és tiszta – erkölcsi kategóriával leírható.

Mélyről jött egy mellőzött színész-rendező és egy sikertelen színésznő gyermekeként is, aki a szakma legalján, az úgynevezett peplumos filmekben kezdte pályáját, mely negyedszázadra terjedt.

Hic sunt leones – írták valaha a térképekre, ahol ismeretlen területek, fehér foltok voltak. Nos, ez a nemcsak nevében, de alkatában is oroszlánszerű olasz rendező több szempontból is idegen vidékre merészkedett: nemcsak a táj, a jellem pusztasága is vonzotta, s mesterségének – művészetének – sajátos vonásai révén a műfaj őshazájában is sikert tudott aratni. Talán arra is képes lett volna, hogy jégszekrényt adjon el az eszkimóknak. A western jellegzetesen leonei stílusára az indulatok és az effektusok olykor paródiába hajló túldimenzionáltsága jellemző, s a néző sokkolása a kegyetlenségek túlzóan naturalisztikus részletezésével, valamint az az irreális időélmény, amit a mozgás hieratikus lelassításával, idegborzoló zenei effektusok megzengetésével ér el.

Manapság kisszerűbb a filmszakma faunája.

Fogynak a nagyvadak. S most megint kevesebb lett egy oroszlánnal.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/07 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5441