KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/február
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lancester és Volonté
• Perjés Géza: Nyilatkozat
MAGYAR FILM
• Kovács András Bálint: Krém torta nélkül A magyar film és a közönség
• Gothár Péter: Részleg-részletek Nem vagyunk divatban
• Bérczes László: Nem más Beszélgetés Elek Judittal
• Janisch Attila: „A Föld se volt más, mint egy fölborult fazék” Beszélgetés Szász Jánossal
1895–1995
• Kelecsényi László: [Krúdy tárcájáról]
• Krúdy Gyula: A fény hőse Pesti levelek

• Király Jenő: Frankenstein és Faust Frankenstein-tanulmányok (1.)
• Reményi József Tamás: Cseresznyéskert, 1936 Csalóka napfény
• Dániel Ferenc: Dosztojevszkij-mutatvány Innokentyij Szmoktunovszkij
KRITIKA
• Fábry Sándor: Zúg a Volga Vigyázz a kendődre, Tatjána!
• Forgách András: Kamu A pestis
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Függőkertek
• Glauziusz Tamás: Mina Tannenbaum
• Nagy Gergely: Végsebesség
• Takács Ferenc: Négy esküvő és egy temetés
• Mockler János: Hegylakó 3.
• Asbóth Emil: Junior

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Az ismeretlen katona lakkcipője

Bársony Éva

Rangel Vâlcsanov filmje nyomasztó, mint egy rossz vacsorát követő zűrzavaros álom. Nem a tartalma nyomasztó, hanem a tanácstalanság, amit nézőjében ébreszt. Értelmezhetetlen jelentésű valóságdarabok mosódnak össze értelmezhetetlen jelentésű látomásfoszlányokkal; bombasztikus ötletek lépnek fel azzal az igényel, hogy szimbólumokként fogadjuk el őket, ám megfejtésükhöz a logika tökéletesen hiányzik a filmből.

A Napfény és árnyék (1962) óta ismert nevű rendező ezúttal mintha teljes igényű példatárát akarta volna összeállítani annak a mára már egyre kevésbé fogyasztható „költői álomlátásnak”, amely elég hosszú ideig művészi buktatója volt a bolgár filmeknek. A szürrealisztikusan lebegtetett szépelgést, amely csak ritka esetekben játszott valóban dramaturgiai szerepet, egykor még a krimik is kötelező modorként alkalmazták, az új bolgár filmes nemzedék viszont éppen most kezd nyűgeitől szabadulni. Különösen feltűnő hát, ahogyan Vâlcsanov itt már ad abszurdum viszi ezt a modorosságot. Az egymást nem értelmező jelenetek tartalmáról képtelenség valamit is biztosan állítani. azon kívül, hogy maga a rendező kezdi a szemünk előtt elképzelni(?), visszaidézni(?) őket. Egy kisfiú jön-megy elveszetten egy falusi ház udvarán, mintha maga sem tudná bizonyosan, ébren van-e, vagy álmodik, netán őt álmodják. Így van ezzel a film – egy lakodalom – valamennyi szereplője. Mígnem a lopós nagymama rá nem gyújtja a házat mindannyiukra. Az egyedül maradt kisfiú a romok felett kérdően néz ránk. És mi értetlenül bámulunk rá vissza.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/03 41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7948