KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/február
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lancester és Volonté
• Perjés Géza: Nyilatkozat
MAGYAR FILM
• Kovács András Bálint: Krém torta nélkül A magyar film és a közönség
• Gothár Péter: Részleg-részletek Nem vagyunk divatban
• Bérczes László: Nem más Beszélgetés Elek Judittal
• Janisch Attila: „A Föld se volt más, mint egy fölborult fazék” Beszélgetés Szász Jánossal
1895–1995
• Kelecsényi László: [Krúdy tárcájáról]
• Krúdy Gyula: A fény hőse Pesti levelek

• Király Jenő: Frankenstein és Faust Frankenstein-tanulmányok (1.)
• Reményi József Tamás: Cseresznyéskert, 1936 Csalóka napfény
• Dániel Ferenc: Dosztojevszkij-mutatvány Innokentyij Szmoktunovszkij
KRITIKA
• Fábry Sándor: Zúg a Volga Vigyázz a kendődre, Tatjána!
• Forgách András: Kamu A pestis
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Függőkertek
• Glauziusz Tamás: Mina Tannenbaum
• Nagy Gergely: Végsebesség
• Takács Ferenc: Négy esküvő és egy temetés
• Mockler János: Hegylakó 3.
• Asbóth Emil: Junior

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Farkas

Manysi vadász a szív

Kolozsi László

A manysi falut megmenteni hívott műsámán sorsát elfogadva végül már majdnem az lesz, vagy az lesz egészen, aminek mímelte magát.

 

Tóth Tamásnak a Vasisten gyermekei mellett számomra a Farkas a legemlékezetesebb filmje. A Farkas egyértelművé tette, az Oroszországban tanult képalkotó precíz kompozíciókat alkot, jól kezeli a fényeket, a hangulatteremtő talentumnak is birtokában van, és kiemelkedik kivételes érzéke a tájrajzhoz. A Farkas uralkodó színei a fehér és a fekete, de a hó fehérsége, a ruhák mintái és a hegyek fekete vonulatai, az arcok és szemek fekete villanásai, az állatok foltjai olyan erősek, olyan éles kontúrokkal meghúzottak, hogy a film nem a régi (fekete-fehér) filmeket idézi, hanem a rézmetszetek, a grafikák világát. Tóth Tamásnál a hó nem szimbólum, nem mindent eltakaró és megszelídítő segítség vagy az isteni akarat kifejeződése, nem a táj, a szibériai táj ridegségét erősítő toposz, hanem lételem: a film a hó nélkül mit sem érne, a szereplők – úgy sejtem – felolvadnának az első melegebb napon. Tóth Tamás filmje megértette velem, miért tartja magát olyan makacsul az a vélekedés, hogy az eszkimóknak hetvenöt (mások szerint kétszáz) szavuk van a hóra; a Farkas hava villogó is, kemény is és barátságos is, olykor lila árnyalatú, olykor meg egészen ultramarinkék. Mindent belep; kétséget sem hagy afelől, hogy ő itt az úr, hogy mindent – az életritmust, az építmények tetejét, az ereszcsatornák dőlésszögét – hozzá kell igazítani.

Farkasok isszák a várostól néhány versztányira legelő rénszarvascsorda nőstényeinek vérét; ezért a helybeli potentátok meginvitálnak egy messze földön híres szakértőt, akiről vonakodva mondják csak ki, hogy voltaképpen sámán – bár azt mindenki tudni véli, hogy beszél az állatok nyelvén. A férfi, Nyikolaj Szergejevics, nehezen szánja rá magát, hogy teljesítse a küldetését, ímmel-ámmal lát neki, ittasan beszédet mond, kokettál, majd viszonyt kezd a legfontosabb, hernyótalpas közlekedési eszköz sofőrjének feleségével, hótt részegen hempereg (az éppen vakítóan ragyogó) hóban, és akkor indul csak el, amikor már úgy tűnik, mindegy: sem az állatok, sem ő nem ússza meg.

A Farkas, akár a Haggyállógva Vászka, csupasz narrációval indul: az elbeszélő elmondja, kicsoda, miféle Nyikolaj Szergejevics – miért érkezik a manysi városkába; nem a párbeszédek, hanem a narráció határozza meg mindvégig a filmet. Gothár Péter filmjének kísérőszövege erősebb, megmunkáltabb, valódi irodalom, Tóthé mulatságos ugyan, de csetlik-botlik, nem kelti fel a figyelmet, nem teszi igazán érdekessé a főhőst és a mellékfigurákat.

Tóth Tamás Nyikolaj Szergejevicse mondvacsinált sámán, vagyis ha nem hallanánk, hogy az, nem tételeznénk fel róla; nincsenek a sámánokra jellemző stigmái, és a csoda, amit végül is végbevisz, messze nem a sámánokra jellemző.

Ha van olcsó pszichologizálás (mint mondjuk a Hannibál ébredésében), akkor van olcsó metafizika is. Ma a metafizika fillérekért kapható; Tóth Tamás főhőse is ezzel üzletel: mendemondákkal és inkább kemény maffiózókat, mint a teremtő belátásokra jutott embert idéző tekintete felülteti a már csak az irracionális erőkben bízó pásztorokat, de végül – lehet, kihívta maga ellen azokat a szellemeket, melyeknek létezésében nem is hitt – mégiscsak erőt vesz raja egy rettenetes képesség, mely az állatok sorsát jóra, az övét pedig – mintha a szellemek álltak volna bosszút rajta – a lehető legrosszabbra fordítja. A sorsát elfogadva már majdnem az lesz, vagy az lesz egészen, aminek mímelte magát.

Tóth Tamásnak nem az volt a célja, ami Szaladják Istvánnak (a Madárszabadítóval), hogy a szláv lélek rejtelmeibe és az ég titkaiba egyaránt beavasson. Tóth hasonlóképpen játszik az irracionális erőkkel, mint főhőse, Nyikoláj: ami Nyikolájnál a csoda, a farkasok visszatáncolása a vérszívástól, az a rendezőnél a szibériai táj, a manysik hite és földje (ami már a Cadillac Drive vonatkozó – Tóth dirigálta, messze legjobb – részeiben is vészjósló hatalmak lakhelyének tűnt), a találkozás a tajgával. Ez is olyan tapasztalat, amiből nem csak erőt lehet meríteni, hanem amire rá is lehet menni. Ezért tűnik – bár a metafizikát diszkont áron adja – komoly műnek a Farkas.

Közeli rokonainkról, a manysikról – valaha a főhős is manysi vadász volt – a Farkas az első számottevő tudósítás Julianus barát óta. A Farkas legfontosabb perceiben a manysi asszonyok mesélnek, idézik föl a vámpírfarkasokkal kapcsolatos legendákat. Egy ősi, és ha hihetünk a finnugor rokonságot hirdetőknek (márpedig nincs okunk nem hinni), a vérünkben hordott, ismerősnek ható világba visz el Tóth Tamás filmje: nem hasztalan – és nem is szellemtelen – ez az utazás.

Bár a kisjátékfilmek közt indították az idei Filmszemlén, a Farkasnak helye lett volna a nagyjátékfilmek közt is. És talán az sem okozott volna felháborodást, ha a film operatőre, Vlagyimir Briljakov kapja a legjobb operatőrnek járó díjat.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/10 50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9139