KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/április
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Miskin infarktus előtt
FILMSZEMLE
• Mikola Gyöngyi: Napilapok zsellérei Szemle-töredékek
• Ardai Zoltán: Lassú hajó Kína felé Dokumentumszemle
• Kovács András: Párbeszéd a közönséggel A zsűrielnök jegyzetei
• N. N.: A 26. Magyar Filmszemle díjai
• Székely Gabriella: Berend Iván gyémántjai Beszélgetés Simó Sándorral
• Bakács Tibor Settenkedő: És a vonat megy... Beszélgetés Pacskovszky Józseffel
• Bérczes László: Mozi van Lumière-tekercsek
• Bóna László: Jákob oszlopa A kövek üzenete
KRITIKA
• Radnóti Sándor: Weisz Gizella A részleg
• Almási Miklós: Legenda csak egy van Megint Tanú
• Hegyi Gyula: Lefele könnyebb Törvénytelen
• Kovács András Bálint: Az erőszak léhasága Ponyvaregény
• Schubert Gusztáv: A ponyvahősök lázadása Interjú a vámpírral
1895–1995
• Forgács Éva: A megmozdított kép Moholy-Nagy László
• Molnár Gál Péter: Egy ázsiai Párizsban Mozzsukin

• Fáber András: Mozarttól keletre Beszélgetés Lucian Pintiliével
KÖNYV
• Györffy Miklós: Ha én filmlexikont szerkesztenék Lexikon
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Egyszerű emberek
• Fáber András: Zaklatás
• Nagy Gergely: Camilla
• Harmat György: A Maszk
• Sneé Péter: Halálugrás
• Barotányi Zoltán: Parazita
• Turcsányi Sándor: Promenád a gyönyörbe
• Tamás Amaryllis: Egy apáca szerelme

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A holló

Holt mesékből új bazár

Varró Attila

A mai adaptációk gyakori fogása: az író saját szereplőjévé válik.

Hollywood történetében szokatlan adaptációs stratégiával kísérletezik a tavasz legjobban várt kosztümös filmje, amelynek alkotói egyszerre ültetik vászonra Edgar Allan Poe életének egy szakaszát (fikcionalizált végnapjait) és életművének egy részét (pontosabban legismertebb rémnovelláit). Arra már korábban is született próbálkozás, hogy egy népszerű író életébe fiktív eseménysort vagy epizódot illesszenek: H. G.Wells az Időről időrében időgépbe pattan a modern San Franciscóba szökött Hasfelmetsző felkutatására, Dashiel Hammett eltűnt kínai prostituált után nyomoz a róla írt A piszkos ügyben. Ennek a termékeny stratégiának amolyan posztmodern folyományát jelentik azok a filmek, melyekben az író saját műve szereplőjévé válik. A skála ezen a téren is színes és nagy múltú: James Whale nem csak beilleszti Mary Shelley-t prológjába, de az írónőt alakító színésznővel játszatja el Frankenstein menyasszonyát; Mickey Spillane krimiíró saját nevén nyomoz a forgatókönyvírói közreműködésével készült A rettegés porondja cirkuszi thrillerében, a Sade márki címszereplője emlékiratként mondja tollba Justine-jének a Szodoma 120 napját. Maga Poe több olyan életrajzi filmmel is büszkélkedhet, ahol alkalma nyílt saját hősévé válni, a némafilmes Hollótól (ahol egy delíriumos vízió során szembesült halott kedvesével és a halálmadárral), az 1951-es Köpönyeges férfin át (ahol Dupinként fényt derít egy örökösödési üggyel kapcsolatos halálesetre) az Edgar Allan Poe szelleméig (ahol élve eltemetéstől megtébolyult kedvesével őrültek markába kerül egy elmegyógyintézetben). Ezek a filmek azonban kivétel nélkül az írói élmények fikcióba fordulásáról szólnak, arról az irodalomórai közhelyről, hogy bizony a nagy művek gyakorta alkotójuk húsából, véréből fakadnak – az idei film fordít a felálláson és arról mesél, mi történik egy valós íróval, ha papírra vetett fikciói betörnek életébe.

A 2012-es Holló a manapság népszerű katalógus-feldolgozások sorát gazdagítja, amelyek nem egy irodalmi művet adaptálnak egészben, hanem több hasonszőrű alkotás darabkáiból fércelnek új szöveget (Szövetség, Van Helsing). A kontextus ezúttal egy írói életmű, a műfaji algoritmus a jól bevált sorozatgyilkos-séma: az anyagi és magánéleti gondokkal küzdő író egy rejtélyes rajongójának köszönhetően leghíresebb novellái pontosan rekonstruált haláleseteivel találja szembe magát (brutális kettős gyilkosság egy bezárt szobában, kínpadon kettészelt hulla), majd végzetes versenyfutásra kényszerül az idővel, midőn a tettes kedvesét elevenen temeti el. Az írói életmű immár nem traumatikus emlékek lenyomata, hanem visszajáró kísértete a múltnak: a szövegek megelevenednek, szövetükbe illeszkedő fantáziahőst teremtve szerzőjükből. A sokszor elhasznált „krimiből valóság”-ötlet azzal az adalékkal, hogy főhősként valóban élt szerzőt választ, pluszréteget ad a posztmodern tézisnek, mely szerint a fiktív történetek vászna mögött immár nem a valóságot találjuk, csupán újabb és újabb fikciókat. A Nosferatut alakító Max Schreck valóban vámpír volt (A vámpír árnyéka), John Malkovich saját fejében tesz kirándulást (A John Malkovich-menet), Poe-nak meg kell oldania a Morgue utcai gyilkosság ügyét, mielőtt eljön érte a Vörös Halál – miként a látvány terén lassan elmosódik a határvonal eleven és CGI-színész, fotografált és digitális táj között, a valódi életanyag és a regényes agyszülemények is összemosódnak a történetekben.

McTeigue filmje nem több magánál az alapötleténél, sem csavaros történettel, sem eredeti ötletekkel nem teszi élvezetesebbé – mindössze az ismerős klisék peregnek át a Poe-mátrixon. A koncepció mégis elviszi a hátán a szabvány-kivitelezést, mivel az alanyként választott szerző életművében ugyanezt a határvonalat feszegette bő százötven esztendeje. Nem véletlen, hogy a korábbi életrajzi filmek, még az 1909-es Griffith-egytekercses is, arra a víziószerű megközelítésmódra építenek, ami a szerző rémnovelláinak legfőbb jellegzetessége: az első személyű elbeszélések hősei egyszerre külső krónikásai és belső szereplői a történeteknek. Poe-nál hol a valós borzalom okozza a víziókat (Áruló szív), hol a víziók válnak borzalmas valóra (Elsietett temetés), de olykor összemosódnak és nem lehet eldönteni, a főhős kitalálója, alanya, vagy netán mindkettő az eseményeknek (lásd a Kutyaszorító narrátorát, aki kipattant szemgolyóival figyeli, ahogy az óramutató lefejezi). Poe halhatatlanságát ezen homályzóna megteremtésének köszönheti, ami Lovecraft óta számtalan követőt hozott neki, és az idei feldolgozás is ezt fordítja immár a posztmodern tömegfilm kliséire, egyfajta adaptációs analógiát teremtve arra az alapkérdésre: vajon Poe álmodja-e a Hollót vagy a Holló álmodja Poe-t.

 

A holló (The Raven) – amerikai, 2012. Rendezte: James McTeigue. Írta: Hanna Shakespeare és Ben Livingston. Kép: Danny Ruhlman. Zene: Lucas Vidal. Szereplők: John Cusack (Poe), Luke Evans (Fields), Alice Eve (Emily), Brendan Gleeson (Hamilton). Gyártó: Intrepid Pictures / Relativity Media. Forgalmazó: Big Bang Kft. Feliratos. 110 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/05 53-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11052