KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/április
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Miskin infarktus előtt
FILMSZEMLE
• Mikola Gyöngyi: Napilapok zsellérei Szemle-töredékek
• Ardai Zoltán: Lassú hajó Kína felé Dokumentumszemle
• Kovács András: Párbeszéd a közönséggel A zsűrielnök jegyzetei
• N. N.: A 26. Magyar Filmszemle díjai
• Székely Gabriella: Berend Iván gyémántjai Beszélgetés Simó Sándorral
• Bakács Tibor Settenkedő: És a vonat megy... Beszélgetés Pacskovszky Józseffel
• Bérczes László: Mozi van Lumière-tekercsek
• Bóna László: Jákob oszlopa A kövek üzenete
KRITIKA
• Radnóti Sándor: Weisz Gizella A részleg
• Almási Miklós: Legenda csak egy van Megint Tanú
• Hegyi Gyula: Lefele könnyebb Törvénytelen
• Kovács András Bálint: Az erőszak léhasága Ponyvaregény
• Schubert Gusztáv: A ponyvahősök lázadása Interjú a vámpírral
1895–1995
• Forgács Éva: A megmozdított kép Moholy-Nagy László
• Molnár Gál Péter: Egy ázsiai Párizsban Mozzsukin

• Fáber András: Mozarttól keletre Beszélgetés Lucian Pintiliével
KÖNYV
• Györffy Miklós: Ha én filmlexikont szerkesztenék Lexikon
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Egyszerű emberek
• Fáber András: Zaklatás
• Nagy Gergely: Camilla
• Harmat György: A Maszk
• Sneé Péter: Halálugrás
• Barotányi Zoltán: Parazita
• Turcsányi Sándor: Promenád a gyönyörbe
• Tamás Amaryllis: Egy apáca szerelme

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Terminál

Takács Ferenc

 

Elhanyagolt külsejű, szlávosan tört angolságú utas érkezik a New York-i repülőtérre. Láthatólag valamelyik posztkommunista ország állampolgára, a felbomlás után keletkezett kelet-európai államocskák egyikének az útlevelével utazik. De közben egy kis baj történt: amíg ő a repülőgépen ült, hazájában lázadás tört ki, s a puccsisták minden útlevelet érvénytelennek nyilvánítottak. Utasunk tehát nem léphet be az Egyesült Államok területére. De haza sem mehet – otthon teljes a felfordulás, vér folyik, azon kívül a légiösszeköttetés is szünetel, amíg a helyzet nem normalizálódik. A repülőtér biztonsági főnöke nagy nehezen megérteti vele, hogy egyelőre nem mehet sehova, az egyetlen hely, ahol jogszerűen tartózkodhat, a reptér terminálja, a nemzetközi várócsarnok, itt lesz kénytelen maradni. Hogy meddig? – nem lehet tudni. Idővel majd talán történik valami.

Utasunk beletörődik a helyzetbe. Lassan berendezkedik a terminálon: élelmet szerez, hálóhelyet rendez be magának, sőt rendszeres keresethez jut feketemunkával. Közben angolul tanul, emberekkel ismerkedik meg, s a maga sükebóka naiv módján életeket igazít egyenesbe, szorult helyzetbe került utasokon segít, érzelmi problémákat old meg. A terminál kiszolgáló személyzete – takarítók, hordárok, bolti árusok stb. – először nem tud mit kezdeni vele. Kémnek nézik, majd mikor látják, hogy együgyűségében csupán jót tud tenni mindenkivel, megszeretik, sőt idővel szentként tisztelik és hősként ünneplik. A biztonsági főnök – rideg szervezet-ember, a szabály és a rend megszállott bürokratája – először meg akar szabadulni tőle, aztán üldözi, ahol éri. Végül a biztonsági emberek fellázadnak: utasunkat kiengedik a szabadságra nyíló üvegajtón, mehet New York-ba. A főnök először őrjöng, azután megenyhül; futni hagyja utasunkat és összekacsint beosztottjaival. A jóság végül az ő jeges szívét is megolvasztotta.

Spielberg ezúttal egy archetípust filmesített meg: a szépirodalomból, a folklórból és a mitológiából egyaránt ismert ingenu-alakot fogalmazta újjá. Azaz Tom Hanks a népmesék bölcs bolondját, a felvilágosodás irodalmának nemes vademberét játssza, miközben persze tud a figura filmes családfájáról is, Frank Capra Mr. Smith-éről (Becsületből elégtelen), Hal Ashby Chancey Gardneréről (Isten hozta, Mister), a Coen-fivérek Norville Barneséről (A nagy ugrás): együgyű gyermeki lélek, aki mit sem ért az élet bürokratikus bonyodalmaiból, a szervezet és a hatalom magasabb szempontjaiból, mint ahogy azt sem képes felfogni, hogy gonoszság és rosszakarat is léteznék a világban. Amivel aztán mindenkit lefegyverez, mindenkit maga mellé állít, s minden akadályt legyűr, miközben maga sem tudja, mit művel.

A film ennek az alaknak a megformálásán áll vagy bukik: Tom Hanksnek köszönhető, hogy áll, mégpedig szálegyenesen. Alakítása egyszerre bravúr és jutalomjáték: esetlen bumfordiságát és természetes szívjóságát elhisszük, sőt elirigyeljük tőle. Neki köszönheti rendező és néző egyaránt, hogy a film az érzelgős bárgyúságból mítoszt, a giccsből tündérmesét képes elővarázsolni, mégpedig kedvesen, hatásosan és igen mulatságosan.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/09 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1803