KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/április
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Miskin infarktus előtt
FILMSZEMLE
• Mikola Gyöngyi: Napilapok zsellérei Szemle-töredékek
• Ardai Zoltán: Lassú hajó Kína felé Dokumentumszemle
• Kovács András: Párbeszéd a közönséggel A zsűrielnök jegyzetei
• N. N.: A 26. Magyar Filmszemle díjai
• Székely Gabriella: Berend Iván gyémántjai Beszélgetés Simó Sándorral
• Bakács Tibor Settenkedő: És a vonat megy... Beszélgetés Pacskovszky Józseffel
• Bérczes László: Mozi van Lumière-tekercsek
• Bóna László: Jákob oszlopa A kövek üzenete
KRITIKA
• Radnóti Sándor: Weisz Gizella A részleg
• Almási Miklós: Legenda csak egy van Megint Tanú
• Hegyi Gyula: Lefele könnyebb Törvénytelen
• Kovács András Bálint: Az erőszak léhasága Ponyvaregény
• Schubert Gusztáv: A ponyvahősök lázadása Interjú a vámpírral
1895–1995
• Forgács Éva: A megmozdított kép Moholy-Nagy László
• Molnár Gál Péter: Egy ázsiai Párizsban Mozzsukin

• Fáber András: Mozarttól keletre Beszélgetés Lucian Pintiliével
KÖNYV
• Györffy Miklós: Ha én filmlexikont szerkesztenék Lexikon
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Egyszerű emberek
• Fáber András: Zaklatás
• Nagy Gergely: Camilla
• Harmat György: A Maszk
• Sneé Péter: Halálugrás
• Barotányi Zoltán: Parazita
• Turcsányi Sándor: Promenád a gyönyörbe
• Tamás Amaryllis: Egy apáca szerelme

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Stanley Kramer (1913–2001)

Takács Ferenc

 

Utolsó filmjét 1979-ben mutatták be. Azóta huszonkét év telt el, éppen elegendő idő ahhoz, hogy azt higgyük: már régen (még életében) elfelejtettük.

Halálhíre eszméltet rá, némi csodálkozással, hogy tulajdonképpen nem felejtettük el. Képek és jelenetek rémlenek fel az emlékezetben, az összebilincselt Tony Curtis és Sidney Poitier, amint immár egymással szolidárisan éneklik a szabadság dalát A megbilincseltek (1958) záróképében; az atomháború utáni világ látomása Az utolsó partban (1959), az amerikai Dél miazmás melegében verítékező Spencer Tracy és Gene Kelly az Aki szelet vet (1960) tárgyalótermében; Maximilian Shell eszelős pszichofasisztája az Ítélet Nürnbergben (1961) „pszeudo-dokumentarista” díszletei között; a Bolondok hajója (1965), amint a civilizált emberiséggel a fedélzetén halad a szorongatóan sejtelmes ködben Németország, Hitler, a háború és a pusztulás felé. S későbbről is, a kiirtásra szánt bölények az Áldd meg az állatokat és a gyerekeket (1971) képein, vagy Faye Dunaway olajtoronnyal az Oklahoma olajában (1973).

Páratlanul hosszú és tevékeny filmes pályát futott be. Már a harmincas években a filmiparban dolgozott, íróként, vágóként, producer-asszisztensként. A háború után először egy független filmvállalat élén, később a Columbia keretében producere egy sor érdekes és a maguk szigorú műfajszerű jellegén belül is újat mondani képes filmnek, Fred Zinnemann Délidőjének (1952), Edward Dmytryk Zendülés a Caine cirkálónjának (1954).

Az ötvenes évek közepén indul önálló rendezői karrierje. Filmjeit kipróbált és bevált technikával készíti el, a mesterség megbízható ismeretében, hatásos eredménnyel. Láthatólag jól érzi magát az amerikai film folklorisztikus műfaj-sablonjai adta keretekben: hol kosztümös történelmi eposzt készít (Büszkeség és szenvedély, 1957), hol tárgyalótermi drámát (Aki szelet vet, Ítélet Nürnbergben), hol politikai thrillert (A dominó elv, 1977). Filmjeit az évtizedek során nyolcvan Oscar-jelölésre, ezen belül tizenhat Oscar-díjra érdemesítették, de ezek közül egyik sem volt a „legjobb filmért”-Oscar.

Rendezői kézjegyet, egyéni és összetéveszthetetlen látomást és stílust hiába keresnének filmjeiben az auteur-teória, a „szerzői film” felkentjei; nincs ilyen bennük. Van viszont valami közös tartalmi elem, amely összeköti őket: Kramer filmjeiben mindig ott találjuk a társadalomkritikai élt és a pozitív erkölcsi tanulságot. A filmtörténetbe a „mondanivaló”, az „üzenet” rendezőjeként vonult be; a tisztesség, emberség, szeretet és jóság evangéliumának csendes hirdetőjeként. Ami kegyetlenebb fogalmazásban persze annyit tesz, hogy filmjei – még a leghatásosabbak és a legdrámaiabbak is – bizony sematikus melodrámák.

Hát, lehet... Kramer naiv volt, szentimentális volt, éppen olyan, mint a minap elmúlt század közmondásos kisembere. Abban hitt, hogy az embereket bátorítani és buzdítani kell: ha valami rosszat látnak, emeljék fel a szavukat, és higgyenek benne, hogy a dolgok előbb-utóbb igenis jóra fordulnak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/05 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3292