KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/június
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Ginger Rogers (1911-1995)

• Spiró György: A bűn színpada Égi manna
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Varga Balázs: Godard és a Coca-Cola gyermekei Az amerikai függetlenek

• Almási Miklós: Hozott anyagból dolgozunk A „remake”
• Fáber András: Egy vagány Szűz Jeanne d’Arc színeváltozása
• Szilágyi Ákos: Levelek a Zónából Szergej Paradzsanov
1895–1995
• Péterffy Gabriella: Hét tenger ördöge Kertész Mihály kalandfilmjei
• Molnár Gál Péter: Az extra Artaud, a filmszínész
ANIMÁCIÓ
• Antal István: A tustoll-kamera Japán animáció
MAGYAR MŰHELY
• Tamás Amaryllis: Zseniális túlélők Beszélgetés Dettre Gáborral
• Ozsda Erika: Minden a kamera előtt Filmfőiskola
KÖNYV
• Györffy Miklós: Mester tanítványok nélkül Beszélgetések Szabó Istvánnal
KRITIKA
• Báron György: Szolgai Művek Elektra, avagy…
• Hirsch Tibor: Vízállásjelentés Rablóhal
• Molnár Gál Péter: Az antitalentum titka Ed Wood
LÁTTUK MÉG
• Hirsch Tibor: Mielőtt felkel a nap…
• Gelencsér Gábor: Eső előtt
• Takács Ferenc: Bárhol, bármit, bármikor…
• Ambrus Judit: Kisasszonyok
• Tamás Amaryllis: Egy igaz ügy
• Barotányi Zoltán: Streetfighter – Harc a végsőkig
• Mockler János: F. uss T. ovább W. ells

• Bíró Péter: A reklámzabálók éjszakája Reklám

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Megjegyzések egy tévékritikához

Csontos János

 

Nehéz a dolgom: ebben a kultúrkörben nem elegáns tévékritikára reagálni. A kritikusnak mindig igaza van, még akkor is, ha elsősorban író, mint Spiró György. Márpedig egy író még az alkalmazott sajtóműfajokban is óhatatlanul a kifejezésmód határait tapogatja és feszegeti. Nyilván a Filmvilág szeptemberi számának Elvágólag című írásában is egyéni és újító szándékú akart lenni, s ez egy ily sokféle irodalmi terepen mozgó alkotótól nemcsak elfogadható, de el is várható. Csakhogy a kritika műfaja mégsem vegytiszta szépirodalom, amely szabadon elszakadhatna a „rögvalóságtól”: annyira legalább „non-fiction”-nek kell lennie, hogy a kiindulópontja sültrealista legyen.

Spirónak szíve joga azt gondolni és írni a Duna Televízió Sziget című sorozatának a magyar sztárvilágot feldolgozó darabjáról, amit csak akar: a kritikának a véleményszabadság az éltetője. Ám mindeközben felelősnek kell lennie az olvasó és a többi néző iránt. Nem valószínű, hogy a hivatkozott műsorújság, amely ismertette a produkció tartalmát (hiszen a kritikus ezt a hetekkel előbb leadott előzetest kérte számon egy aktuális, azon melegében elkészülő adáson), elhallgatta volna a rendező vagy a szerkesztő-műsorvezető személyét – de ha mégis, a mai világban egy leleményes kritikus ezt két kattintással megtudhatja az internetről. Spiró György vagy nem méltatta ennyire olvasóit, vagy ütközött volna a prekoncepciójával, amelynek lényege, hogy kritizáltjait még becsületes nevüktől is megfossza. Így viszont előállt az a sajátos helyzet, hogy egy nem túl eredeti poénfüzérért cserébe (hogy végig „szőkenőzheti” a riportert), adnia kellett a tudatlant, hogy nem is sejti: „a nagy hasú fecsegő” Réz András, aki ugyan Spiró szerint „semmiben nem tűnt ki”, ám akit filmes és színházi berkekben nem felismerni azért mégis kivételes bravúr. Szerencsére Bereményi Gézának azért meglett a neve – de valószínűleg csak azért, hogy Spiró elmondhassa volt évfolyamtársáról a Hídember ürügyén, hogy a szabadság közepén államosították – ellentétben a kritikussal, akit nyilván az állam közepén szabadságoltak: azért érzi úgy, hogy őket kettejüket utálják legtöbben „honunkban”. (De ha már írói asszociáció: Spiró elsiklott afölött, a Széchenyi-film rendezője miért épp egy Zrínyi utcára réved vissza szívesen a gyermekkorából…)

Nos, a magam részéről javítom a statisztikát: a maguk terepén, amikor legjobb formájukat hozzák, én mindkettőjüket szeretem. Én azt nem szeretem, hogyha a kritikus, akit elragad a szépírói hév, valótlant állít. Nem írhatja azt, hogy „az érdemdús rendező (…) nevét nem közölték, minthogy a stáblista teljes egészében lemaradt” – hiszen ez valótlanság. Igaz, ha Sipos István nevét megemlíti hosszú írásában, néhány szakmabelinek talán felrémlett volna egy-egy sikerült film és forgatókönyv, ami a rendező nevéhez kötődik, s a végtelenül szellemes szőkenőzés sem jött volna össze – így viszont a kritika azt állítja a komoly, s megjelenésében, sőt kezdési időpontjaiban is páratlanul aggályos Duna Televízióról, hogy stáblista nélkül lövi fel műsorát a műholdra. (Bocsánatkérést telefonon is elfogadunk.) Ilyen körülmények között nekünk is siralmas a Filmvilágot olvasnunk – főleg, ha a remélt kritika helyett így, „elvágólag” fosztanak meg bennünket szívós munkával kiérdemelt hitelünktől.

 

Csontos János

kommunikációs irodavezető,

Duna Televízió


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/11 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3489