KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/augusztus
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lana Turner (1920-1995)
• Szőke András: Kiskáté film-színház- képzőművészeti tábor
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Az ártatlan Cannes
• Kézdi-Kovács Zsolt: Múlt idő van Cannes
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes, 1995
GREENAWAY
• Nádasdy Ádám: A költő, a fordító, a rendezője meg a tévéfilmje Dante/Pokol

• Kömlődi Ferenc: Egy európai Twin Peaks Lars von Trier tévésorozata
1895–1995
• Kőniger Miklós: Nyolcvanhárom koffer Dietrich a berlini Gropiushausban
• Bárdos Judit: Ne a színész sírjon Római beszélgetés Perczel Zitával

• Csejdy András: Vér és verejték Brando
LENGYEL FILM
• Antal István: A tükör képe Régi lengyel vizsgafilmek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Mellé Égi manna
• Lőrincz Éva: Kell-e púder az ombudsnőnek? Női magazinok

• Bíró Péter: Párizs haladóknak Videó
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A bűnök edénye Martha
• Turcsányi Sándor: Ed Wood (Miszter) rózsaszínben Csapnivaló
• Hegyi Gyula: Túl a Delfin-zátonyon Muriel esküvője
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Elvarázsolt április
• Báron György: A szörnyeteg
• Fáber András: Miami rapszódia
• Barna György: Kétfejű sárkány
• Tamás Amaryllis: Gyorsabb a halálnál
• Barotányi Zoltán: Airborne
• Harmat György: Az élet mindig drága

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képregény

Francia képregények

Crac! Boum! Ouf! Tron!

Kozma György

Sokféle magyarázat van arra, miért tiltja a Biblia (pontosabban főszereplő-szerzője, a Világ Ura – legyen áldva a neve) a „faragott kép” készítését. A sok ezer éve jó humorral megáldott Biblia-magyarázó rabbik aztán megegyeztek, hogy profilból azért lehet „föld fölötti” lényt, mondjuk embert rajzolni.

Talán azért a profil a kedvenc beállítása Frednek, akiről azt írja a Le Nouvel Observateur: „olyan rajzoló, akinek nagy bajusza van és ellenállhatatlan nevetése, simogató tekintete és saját világa.”

Ez majd kiderül, ha odaérünk a belül hűvös zöldes-beige színben tartott, uszoda-hangulatú üvegházban (a budapesti Francia Intézetben) sorban kiállított B. D.-k („rajzoltszalag”, franciául „bande dessinée”) sorában.

Boucq az első, (Jerome Charyn írja forgatókönyvei nagy részét), a szaladó kislány szoknyája úgy libben, a nyuszi úgy hegyezi a fülét, mintha legszívesebben leugranának a rajzlapról. Régis Francnak a Mausra emlékeztető patkány-Dassault-ját látjuk – a Spiegelman-féle Maus ugye híres amerikai képregény egereknek ábrázolt zsidókkal (a németek persze a disznók), Dassault pedig ellentmondásos nagyiparos az Eiffel-torony országában – 1978-ból. Moebius következik (vagyis a Hara-Kiri nevű hatvanas évek végi híres képregény-füzet Jean Giraud-j a) a chilei Alexandro Jodorowskyval dolgozik együtt – s fura figurái miatt az Alienben (A nyolcadik utas a Halálban) is őt dolgoztatták szörnytervezőként.

Loustal az egyetlen, akinek laza vastag-vonalas akvarell pálmafái nekem is tetszettek (eddig), ő is Jerome Charynnal íratja történeteit, mint Boucq. (Elgondolkoztató, hogy miért nem tud történetet kitalálni a rajzoló és fordítva. Magam azt gondoltam volna, hogy az ember azért rajzol képregényt, mert szeret és tud rajzolni, valamint szeret és tud történeteket kitalálni, s szereti és tudja a kettőt egyszerre végezni... Most látom, hogy tévedtem, ha így képzeltem.).Bourgeon fantasztikusan tud tengeri hullámzást rajzolni, Margerinc pedig a Schweppes reklámokból ismeri az egész világ – csetlő-botló párvonalas fiatalember-figurák. Jano 23 éves, és Ulvárosi HLM (szociális lakótelepi) témái, bevándorlókkal és csövesekkel az előtérben – esetleg patkány- vagy kutyaarccal – arra enged következtetni, hogy esetleg ő is fekete. Juillard az első, akinél a rajz maga a főszereplő, lírai, manírmentes portrék tussal, tollal, századvégi rézkarcra emlékeztető satírozással. Cabanes nyerte a Franciaországban rendkívüli termékeny és népszerű (lásd: Asterix) képregény-műfaj „oszkárját”, a Grand Prix d’Angoulême-t – a kataló

gusszöveg „nagy álmodozónak” nevezi, s valóban, ahogy az az őz ott hátranéz...

A kiállítás sztárja FRED, az ő lapjainak sztárjai egy csíkosinges fiú, Philemon, (saját kamasz-énje), egy nagybajuszú sapkás manó (nagybajuszú manóénje, Moszjő Barthélémy) és egy kentaur – néha megjelenik azért az ördög is. Meglepő, hogy milyen sok képsorban reflektál a művészet kérdéseire (a cirkuszban fellépő „vad zongora” esete vagy a srác átváltozása Mona Lisává majd manóvá egy másik sorozatban), s olyan metafizikai magasságokba jut, mint a képregénykockák térbeli megjelenítése (akár valami nyitottfalú ház), ahol a különböző kockák „lakói” egymással beszélnek, nem beszélve az égből kinyúló hatalmas kézről, amely lehúzza a „horizontot” és egy oszlopcsarnokba kerülnek a hősök, ráadásul Alice Csodaországban-szerűen – a bájos hibákkal teli franciából fordított prospektus magyar szövege persze „tükörországnak” nevezi – fejjel lefelé, mert a lépcső más térben van, míg megint máshol egy erdőben egyszercsak megnyílik a föld, de nem akárhogyan, hanem embernagyságú „cippzár” módjára. (Ezt a trükköt többször is elsüti, főhőse a sárga sivatagban egy háromszöget vesz észre, nyilván piramis, gondolja, de kiderül, hogy egy óriás kutya hátán van a sivatag – vagy egy ufószerű embernagyságú parafakalapot lát a mezőn, amelynek a tulajdonosa a földből kiemelkedő óriás, aki épp mamájára panaszkodik, hogy miért tömte mindig annyira tele, „egyél még, egyél még”... Alexin írta és Fred rajzolta az időgép fekete-fehér realista stílusban megrajzolt sztoriját, amelyben a hős elhatározza, hogy időgépet szerkeszt (Escher-szerű bonyolult masina), „hogy aztán a j övőben vásároljon olyan holmikat, amik ma még nincsenek, s ma eladja.”

O’Groj furcsa kalapos, ráncos figurái meglepően hasonlítanak De Créry kerek-kalapos ráncos figuráira – Raphael La Rafale egy kispolgári enteriőrt mutat be pár képben, ahol a becsavart hajú mama épp telefonál s az euthanáziáról nyilvánít véleményt, máshol egy gigantikus uborkán ülve közlekedik a főszereplő (nem, nem kaphatok a salátából), Guibert pedig nagytotálokban, felülnézetekben és váratlan premier-plánokban mutatja be a Harmadik Birodalom Berlinjének hétköznapjait – a Potsdamerplatz utcatáblája szinte megszólal – rikácsoló metró-mikrofonhangon.

A betiltott jelvények természetesen művészi céllal ábrázoltatnak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/07 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1326