KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/augusztus
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lana Turner (1920-1995)
• Szőke András: Kiskáté film-színház- képzőművészeti tábor
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Az ártatlan Cannes
• Kézdi-Kovács Zsolt: Múlt idő van Cannes
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes, 1995
GREENAWAY
• Nádasdy Ádám: A költő, a fordító, a rendezője meg a tévéfilmje Dante/Pokol

• Kömlődi Ferenc: Egy európai Twin Peaks Lars von Trier tévésorozata
1895–1995
• Kőniger Miklós: Nyolcvanhárom koffer Dietrich a berlini Gropiushausban
• Bárdos Judit: Ne a színész sírjon Római beszélgetés Perczel Zitával

• Csejdy András: Vér és verejték Brando
LENGYEL FILM
• Antal István: A tükör képe Régi lengyel vizsgafilmek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Mellé Égi manna
• Lőrincz Éva: Kell-e púder az ombudsnőnek? Női magazinok

• Bíró Péter: Párizs haladóknak Videó
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A bűnök edénye Martha
• Turcsányi Sándor: Ed Wood (Miszter) rózsaszínben Csapnivaló
• Hegyi Gyula: Túl a Delfin-zátonyon Muriel esküvője
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Elvarázsolt április
• Báron György: A szörnyeteg
• Fáber András: Miami rapszódia
• Barna György: Kétfejű sárkány
• Tamás Amaryllis: Gyorsabb a halálnál
• Barotányi Zoltán: Airborne
• Harmat György: Az élet mindig drága

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hosszú vágta

Tschikosch film

Koltai Tamás

 

A Hosszú vágta menetközben változott ifjúsági kalandfilmmé. Amikor forgatni kezdték, még nem volt az. Gondolkozom, hogyan lesz valamiből, ami egyszerűen filmnek indult, „ifjúsági” és „kaland”. Nem mintha e két jelző bármelyikét pejoratívnak tartanám; ellenkezőleg, sokakkal együtt úgy érzem, hogy szükség van fiataloknak szóló, jó mozira. De erről az utólag fölcímkézett műfaji megjelölésről határozottan az az érzésem, hogy valamiért szabadkozik. Mint ahogy a forgatás idején a rendező, Gábor Pál is szabadkozni látszott abban az emlékezetes televíziós interjúban, amelyben jobbára a várható üzleti haszonról beszélt. Nyilatkozatokat, persze, illetlenség a rendező fejére olvasni, különösen akkor, amikor már látható a kész termék. Mégis felötlött bennem, mivel nem ez az első eset, hogy szükségünk van-e félpénzen (külföldi tőkedotációval), félszívvel forgatott magyar filmekre. Arányban van-e a művészi hozadék azzal a package-eladásból származó anyagi haszonnal, amit a gyártó- és forgalmazótárs viszonylag kis ráfordítással behoz önmagának – és nekünk. Nekünk? Nem tudom, csak kérdezem.

Gyerek és állat a moziban fél siker. A Hosszú vágtában mindkettő van. Miki, a hortobágyi kisbojtár és Aranka, a félvér kanca. Ők ketten mentik meg 1944-ben a fiatal amerikai repülőt, akinek a gépét a németek lelövik Debrecen légterében. John W. Bradyt, a wyomingi farmert – a találatot kapott bombázógép egyetlen túlélőjét – kézről kézre adják hortobágyi csikósok, debreceni orvos, tanítónő és vasutas, amíg sikerül átcsempészniük a jugoszláv partizánokhoz. Figyelembe véve a Hortobágy helyrajzi viszonyait, nincs könnyű dolguk. A leginkább szívünkhöz férkőzött három főszereplő – a gyerek, a ló és a katona – közül csak az utóbbi kettő éli túl a kalandot.

Egy kalandfilmtől nem várható el sem szociológiai, sem mélylélektani hitelesség. Elég a western-séma. Ebben a „hortobágyi western”-ben is átsiklanánk afölött, hogy vannak Jók és vannak Gonoszok, s a háborúviselt Magyarországon az előbbieket a pusztai csikósok, az utóbbiakat a németek képviselik. Nem volna semmi baj, ha csak a történelemről tanultakon kellene aprócskát igazítanunk – amúgy sem túlságosan meggyőző az az ismert költői föltételezés, hogy az ellenálláshoz a hegyek a legszükségesebbek –, s minthogy a filmen nem ellenállókról, csupán a bajbajutotton segítő emberi tisztességről van szó, a szabad lelkű pusztai lovasok rokonszenve a tengerentúli farmer iránt nem szorul különösebb magyarázatra. Azon már fennakadhatnánk, hogy csak az SS és a Gestapo üldöz, s hozzá akkora apparátussal, mintha ezen a lelőtt amerikai pilótán és a tőle szerezhető információkon fordulhatna meg 1944 őszén a második világháború kimenetele, miközben a szovjet csapatok „a film közben” átlépik az országhatárt. Azt pedig végképp nem gondolhatjuk komolyan, hogy a németeknek nincs együttműködő „partnere”.

Mindamellett valószínű, hogy nem a filmes vendégudvariasság működik itt a forgatókönyvíró William W. Lewis részéről, hanem a kalandfilm dramaturgiája az, ami rosszul működik. Ha volna csak egyetlen magyar anyanyelvű is Brady kapitány üldözői között, fölöslegessé válna kutyalelövés, tanyafölégetés, motorkerékpár-osztagos fölvonulás, autós üldözés, géppisztoly kontra karikás ostor csata – vagyis az egész látványos hajcihő. De ha, mondjuk, intellektuális küllemű SS-őrnagyok eszébe jutna, hogy a hetyke csikósok közül talán nem mindenki beszél magyarul, a filmben szereplő tolmács is elegendő volna az üldözés lezárásához. Hacsak a csikósok elszánt szolidaritása nem terjedne addig, hogy mindannyian némaságot fogadnának. Számításba véve gyors karakterbeli fejlődésüket attól a pillanattól kezdve, amikor megjegyzik, hogy „ezek (tudniillik az amerikaiak) bombáznak minket”, a hősiesség ilyen példája sem lenne épp meglepő.

Nem jókedvemben ironizálok. Meglehetősen kedvetlen vagyok. Szeretném kalandfilmnek nézni a Hosszú vágtát, de csak képtelenségek sorozatát látom. Nem értem, miért kell kis cédulácskával konspirálni, miközben az elbújtatandó üldözött pusztaszéltében – és filmhossziglan – nyargalászik kezessé szelídített lován mindenki szeme láttára. Nem értem, miért kell – ugyancsak konspirációs okokból – Brady kapitánynak Berlitz-példamondatokon magyarul tanulnia. Nem értem továbbá, miért szükséges (hacsak nem a szerződés kikötése miatt) amerikai gyermekszínésznek játszania a magyar kisbojtárt, aki ráadásul szerepe szerint angolul tanul, ennélfogva Kelly Reno olyan amerikaiasan töri az angolt (és időnként magyar szinkronhangja is a magyart), hogy néha már nem is tudom, ki amerikai, ki magyar, és egyáltalán fiú vagyok-e vagy lány.

Lehet, hogy ez csak engem zavar, mert a filmen mindenki irigylésre méltóan poliglott – német őrnagy, magyar orvos, tanárnő, nyilván a váltóőr is, aki a ruháját odaadja Bradynak. (Vagy a kapitány tanult meg ilyen jól magyarul a Berlitz-példamondatokból.)

Ragályi Elemér szépen fényképezett pusztája fölött egyébként is a nemzetköziség szelleme lebeg. Magyar ménest futtat amerikai farmer, amerikai-magyar kisbojtár Wyomingról álmodik, Charles Gross country zenéje száll a Hortobágyon, a legmagyarabb csikóst Dzsoko Roszics, a legnémetebb SS-tisztet Bács Ferenc játssza.

Azon töprengek, hogy kritika helyett elég volna egy idézet Brady kapitány (John Savage) nyelvleckéjéből: „Látom a lovat. A ló szép.” Körülbelül ennyi marad meg a filmből.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/01 08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6533