KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/augusztus
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lana Turner (1920-1995)
• Szőke András: Kiskáté film-színház- képzőművészeti tábor
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Az ártatlan Cannes
• Kézdi-Kovács Zsolt: Múlt idő van Cannes
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes, 1995
GREENAWAY
• Nádasdy Ádám: A költő, a fordító, a rendezője meg a tévéfilmje Dante/Pokol

• Kömlődi Ferenc: Egy európai Twin Peaks Lars von Trier tévésorozata
1895–1995
• Kőniger Miklós: Nyolcvanhárom koffer Dietrich a berlini Gropiushausban
• Bárdos Judit: Ne a színész sírjon Római beszélgetés Perczel Zitával

• Csejdy András: Vér és verejték Brando
LENGYEL FILM
• Antal István: A tükör képe Régi lengyel vizsgafilmek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Mellé Égi manna
• Lőrincz Éva: Kell-e púder az ombudsnőnek? Női magazinok

• Bíró Péter: Párizs haladóknak Videó
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A bűnök edénye Martha
• Turcsányi Sándor: Ed Wood (Miszter) rózsaszínben Csapnivaló
• Hegyi Gyula: Túl a Delfin-zátonyon Muriel esküvője
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Elvarázsolt április
• Báron György: A szörnyeteg
• Fáber András: Miami rapszódia
• Barna György: Kétfejű sárkány
• Tamás Amaryllis: Gyorsabb a halálnál
• Barotányi Zoltán: Airborne
• Harmat György: Az élet mindig drága

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fassbinder – Alexanderplatz

A nagyváros filmregénye

A Weimar-zátonyon

Schubert Gusztáv

Az Alexanderplatz és Berlin több mint színtér: a mindenható metropolis a regény és az élet főszereplőjévé válik.

 

Döblin a nagy utazóknak azon különös fajtájához tartozott, akik ha fel sem állnak a karosszékükből, akkor is képesek eljutni Terra Incognitára. Nem próféta volt vagy látnok, aki megsejti a jövőt, hogy aztán senki se higgyen neki, hanem egyike azoknak a – meglepően ritka – gyakorlatias és józan zseniknek, akik elsőként szokták észrevenni, hogy a jövő már egy ideje ott liheg a nyakunkba. A nagyvárost nem ő látta meg először, talán még a sivatagi forróságtól tikkadozó Jónás volt az első (már ahogy Babits elképzelte őt), aki e különös találmányon elálmélkodott a pompázatosan sokszínű és mégis pokolian sötét Ninive előtt ülve a porban. De talán elsőként írta meg színről színre. Voltak persze előfutárai: Joyce, Dos Passos, vagy épp Baudelaire, aki először iszonyodott el egy olyan apróságon, hogy a párizsi omnibuszon csendben maguk elé meredve utaznak a masamódok és a vigécek; csupa idegen. Efféle horrort addig nem tapasztalt a városlakó.

A párizsi bulvár az impresszionisták szemében még festői táj, csupa fényfolt, illanó hangulat. A német expresszionisták már modern molochnak látják metropoliszt. Otto Dix vagy Georg Grosz képein a nagyvárosi lét maga a végítélet, Berlin vagy Drezda fölött pokol-vörös az ég, a házak rádőlni készülnek a korzózókra, az utcákon torzpofák és csonka-bonkák vonulnak, a kirakatban üres tekintetű bábuk meg emberi pótalkatrészek. Mi más? A német festők a verduni vérmező lövészárkaiból érkeztek vissza Berlinbe, Drezdába. Katonaorvosként Döblin is testközelből tapasztalta meg a Nagy Vágóhíd működését. De amíg az expresszionisták vásznairól üvölt a kín, a Berlin Alexanderplatz a fájdalmat lázgörbékkel és statisztikákkal méri. Hősei vadak, erőszakosak, szeszélyesek, az írójuk nem az. Döblin tárgyilagos képet akart adni a „Nagy Paráznáról”, az Új-Babilonról, ahogy alvilági hőseiről, a stricikről, kurvákról sem ítélkezik. A nagyvárost adottságnak vette, létmódnak tekintette, sem nem idealizálta, sem nem démonizálta. És épp ez a Berlin Alexanderplatz korszakos újdonsága. Zolánál, Joyce-nál térkép e nagyvárosi táj, Döblinnél több mint kulissza, főszereplő. Franz Biberkopf legnagyobb ellenfele. Az „alvilági Jób” előbb vagy utóbb kiismeri emberalakot öltött kísértőit (a sunyi Lüderst, a démonikus Reinholdot), az életét irányító láthatatlan hatalmakról, mintha mit sem tudna. Ezért kell újra és újra szenvednie. A Berlin Alexanderplatz modern moralitás-játék, modernitását azonban nem a huszadik századi kulissza adja, hanem az a felismerés, hogy többé nem az égi/alvilági hatalmak irányítják a sorsunk – még kevésbé mi magunk –, hanem a modern gyáripar, a modern nagyváros. Biberkopf elhatározza, hogy erényes életet fog élni (négy évet húzott le a börtönben), de minden próbálkozása balul üt ki, fordított Mefisztóként „örökkön jóra tör, de rosszat mível”. Jószándéka nem rossz természetén bicsaklik ki, hanem a tökéletes tudatlanságán, Biberkopf semmit sem ért abból, amiben él. A saját bőrén érzi, hogy kifordult sarkaiból a régi világ (a börtönben rend volt, odakint ijesztő szabadság várja), de nem tud vele mit kezdeni. Tömeges élmény a 20-as évek Németországában, hamarosan a nácizmus legfőbb hajtóereje lesz.

A nagyváros folyamatosan ott morajlik a regény lapjain. „A vonatok zakatolva robognak a Jannowitzer-híd felé…” Tömegével olvashatunk hasonló mondatokat a regényben. Akárha kortárs dokumentumfilmet látnánk, mondjuk a Berlin: egy nagyváros szimfóniáját. Döblin mégis többet értett meg Ruttmannál a modernitásból, nemcsak a száguldó vonatokat, villamosokat, autókat látja (mint a futuristák), hanem „a városgépet” is. „Berlinben 1927-ben – a halva születetteket nem számítva – 48 742 személy halt meg. 4570 tüdővészben, 5656 szívbajban, 5140 agyvérzésben, 2419 tüdőgyulladásban, 961 szamárköhögéstől... Született 42 696 ember.” Nem a történet végén megjelenő Halál főkönyve ez, hanem a nagyvárosé. Folytatódik a Nagy Háború anyagcsatája: a statisztika győz a személyiség felett. Nincs érték egy olyan világban, ahol mindennek ára van. „A városok az embernek, mint kollektív lénynek, koralltőkéi.” – írta Döblin. Csakhogy a korallvilág, látszólagos káosza ellenére, maga a diadalmas élet és a természetes rend. A demokrácia weimari korallszirtjén mindebből csak a meszes váz maradt, ezen a zátonyon feneklett meg a XX. század.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/10 13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9501