A vágószobák az alagsorban voltak. Nem, nem pincében, alagsorban. Ha ablakot nyitottál, láttad a kertet. Alulnézetben, de láttad. Előttünk futó gyalogrózsák voltak. Meg valami zöld. Világoszöld, hosszú levelekkel. Kevés szélre is megmozdultak. Zizegtek. Mi lehetett a nevük?
Kora nyár volt. Nyitott ablaknál ültünk. Valami „fontosat” bütyköltünk Verával. Akkoriban minden nagyon-nagyon fontos volt.
Leguggolt. Benézett az ablakon. Mosolygott. Akkor láttam először. A híre már megelőzte. Hogy megjött az új óriás. Egy nem akárki. Pályát nyitott, valami sose látottat.
Mondom, mosolygott. Ugrás közben is mosolygott. Mosolyogva ugrott be az ablakon. Vera haját megsimogatta, nekem meg kezet adott. Kemény kézszorítás. És megöleltük egymást. Akkoriban ez még nem volt divat. Ötvenhat miatt gyanakodva nézte az ember a másikat.
A mi ölelésünk különös volt. Testvéri? Igen, testvéri. És azóta is, akárhányszor is, mindig is.
Forgatásokon meg-meg látogattuk egymást.
Állt egyszer a napraforgótáblában. A tányérok felé hajoltak. Könyv volt a kezében, olvasott. Félhangosan, csak magának. Intett a fejével, odamentem. Odaadta a könyvet, az ujjával megmutatott egy sort. Néztem. Aztán megemeltem a hangomat. „...semmi sem új a nap alatt. Ha azt mondják valamire: »Lám, ez új«, az is rég megvolt azokban az időkben, amelyek előttünk voltak. Nem törődnek az emberek a régiekkel. De a későbbiekre se gondolnak majd azok, akik még később lesznek... Láttam mindent, ami csak végbemegy a nap alatt, és kiderült: minden csak hiábavalóság és szélkergetés.”
Befejeztem. Messzire nézett, aztán felém fordult és megölelt. Azzal a mi ölelésünkkel.
