KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/október
KRÓNIKA
• Pintér Judit: Nanni Loy (1925-1995)
MAGYAR FILM
• Peternák Miklós: A titán és a szirén Bódy Gábor: Írások a hagyatékból
• Bódy Gábor: A titán és a szirén Írások a hagyatékból
• Peternák Miklós: A film nem avul Beszélgetés Bódy Gáborral
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Életképek a hátországból Egy film előmunkálatai
• Zsugán István: A hetedik szoba Mészáros Márta új filmjéről

• Bikácsy Gergely: Vízbemerengők, avagy Pirandello levelei Olasz film, anno zero
• Csantavéri Júlia: Szegények mozija Beszélgetés Marco Ferrerivel
• Kozma György: Delírium filmens Leos Carax
1895–1995
• Molnár Gál Péter: A hallgatag bohóc Jacques Tati

• Barna György: Magyar pornó Videopiac
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Ebek harmincadján Égi manna
KRITIKA
• Fáber András: Például Proust Ébredés
• Bori Erzsébet: A másik játszik Segítség, csaló!
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Férfiak mélyrepülésben
• Déri Zsolt: Passion Fish
• Harmat György: Kongó
• Báron György: Waterworld
• Takács Ferenc: Az első lovag
• Barotányi Zoltán: Eszelős szerelem
• Barna György: A Lény
• Tamás Amaryllis: A rettenthetetlen
• Hungler Tímea: Az utolsó esély

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

1979-es rajzfilmekről

Morgások és macskák

Székely András

 

Az úgynevezett Szondi-tesztet, amelynél egy csomó bűnöző- és elmebetegportréból kell bizonyos számú rokon- és ellenszenves arcot kiválasztani, hosszabb időközökben, többször kell megismételni ahhoz, hogy értékelhető eredményt kapjon a pszichológus. A filmeket és a kiállításokat többnyire egyszer látjuk, s egyetlen alkalom alapján ítélni egy-egy rajzfilmről nem sokkal mélyebben szántó vélemény, mint amikor a Szondi-teszt modelljeiről döntünk. Pillanatnyi hangulatok, külső körülmények meglepően befolyásolhatják az embert. Rám például határozottan rosszul hatott – „minden rossz, ha rossz a vége” –, hogy az 1979-es rajzfilmtermést reprezentáló összeállítás vetítését a Forgó-Morgó sorozat három darabja zárta be...

Ha én meghallom Forgó-Morgót, ezt a díjazott, de egyébként igen csúnyácska, tekergő villanyórát, amint ellenszenves módon árulkodik pazarló gazdájára, legszívesebben felkattintanék minden kapcsolót magam körül. Ráadásul arra is rájöttem, filmvásznon látva viszont a kis villanyórát, hogy nem csupán grafikai torzszülött ő, hanem még hazudós is. Csak morog, de nem forog. A tévében nem tűnik fel, de itt, a vásznon nyilvánvaló volt, hogy homlokán a számok változatlanok, holott ha a gazda annyira használja az áramot, a számoknak ugrásszerűen kellene növekedniük!

Ezzel még nem fejeztem be a forgás-morgást. A Szabó Szabolcs rendezte Tyúkanyó meséi, amelyet Móra Ferenc emlékére mutatnak be, a rajzfilmes eklektikának egészen zavaros példája lett. A filmben rejlő minden jó szándékkal együtt. De már a címszövegben is van egy nyelvi-helyesírási hiba. Aztán egy kiscsibe kezd el Mazsola malachangján csipogni. Más állatok egyáltalán nem rendelkeznek saját hanggal. Viszont amikor hol a mesélő mondja el a szereplő állat szövegét, hol egy külön hang, akkor a készítők nem gondolták logikusan végig feladatukat; vagy volt ezzel valami koncepciójuk, de azt a néző nem képes kihüvelyezni. Ami meg a film grafikus szemléletét illeti: mintha harminc-negyven év rajzfilmes-stílusait szándékosan akarták volna parodizálni az eltérő felfogásban tervezett figurákkal. Az egyik állat a mai amerikai kommerszet idézi, a másik mintha a Két bors ökröcskéből pattant volna elő – és mindehhez olyan háttér, amely leginkább a 30-as évek magyar bélyegeire emlékeztet. Hogy a néprajz skanzenszerű rekvizitumtömegéről, a gémeskutakról és fatornyokról ne is beszéljünk. Lehet persze ez is koncepció, de megint nem tudunk dönteni abban, hogy nagyszerű „házi poént” lássunk benne vagy a fantázia hiányát. És végül: a kiválasztott Móra-mesék hervasztóan unalmasnak bizonyultak ebben a feldolgozásban.

Pedig, hogy a IV. műteremben, ahol ezek a filmek is készültek, igazán tudnak jó mesefilmet készíteni, arra legyen példa a Hét iker szarvaskígyó című, cigány mesén és a komlói cigánygyerekek fantasztikus szépségű rajzain alapuló film, Pásztor Ágnes rendkívül dinamikus rendezése, Víg Rudolf zenéjével. Amelyik gyerek pedig túlságosan vadnak és szürrealisztikusnak találná a késelő-részegeskedő, s ezért anyjuktól szarvaskígyóvá átkozott ikrekről szóló mesét, annak számára ott van a Horváth Mária és Jankovics Marcell rendezte üde bájú magyar népmese, tele játékos grafikai ötlettel: az Egyszemű, kétszemű, háromszemű. Holott nem kicsiny feladat három ennyire különböző nővért úgy megtervezni, hogy azért mégis egy anya lányai legyenek. Egy zavaró szövegre hívnám fel Jankovicsék figyelmét: a délben terített asztallá változó, tehát igen praktikus kiskecske nyomatékosan hangsúlyozza a visszaváltozását hozó varázsigét – ezt a kétszemű lány sohasem mondja el, s a kiskecske mégis visszaváltozik! Az ilyen pongyolaság egyszerűen nem méltó ehhez a pompás, kerek kis mesefilmhez, amelynek szép részleteit még hosszan lehetne elemezni: az írókázott mintára emlékeztető főcímet, a három lány egy-két-három copfját, a kiskecske négyezer éves pecséthengerek figuráira emlékeztető, kecses alakját, az ablakká és csillagos éggé áttűnő álombéli öregapót vagy a Kaláka együttes ritmusos zenéjét.

Jó zene és számos szép grafikai megoldás volt ifj. Újváry László krúdys-szecessziós nosztalgiafilmjében, a Nagyvárosi szerelemben is. Hogy ez a nagyváros melyik tulajdonképpen, azt csak sejteni lehet: a századforduló Budapestjének és a zenészek vágyálmának keveréke (tudniillik ők biztosan örülnének egy olyan Budapestnek, amelyben hatalmas Neoton-neonreklám látható). Kellemes, kulturált, de túl sokat nem mondó rajzfilm ez, híradó és nagyfilm közötti jó időtöltés. A Hegedűs László rendezte, fekete-fehér – de azért azt hiszem, alapvetően „lila” – Vázlatok viszont számomra kicsit hosszúnak tűnt. A maga nemében igazán artisztikus és profi munka, csak épp a maga nemével nem tudok igazán megbarátkozni – ugyanis az „absztrakt film” kísérlete nagyon izgalmas volt a hatvanas évek elején, ám nem érzem, hogy fejlődött volna, húsz évnyi egyhelyben állás viszont gyakorlatilag visszafejlődés.

Hogy lehet ebben a műfajban újat is teremteni, azt Szórády Csaba Három magyar képe bizonyította be, bartókian egyszerű és tiszta grafikai eszközeivel. Kár, hogy csak a középső Este a székelyeknél volt teljesen egységes „dramaturgiailag”: a Medvetáncban fel-felbukkanó stilizált medvetalp és az Ürögdi kanásztánc Chaplin-szerű pálcikafigurája realisztikusságukkal zavarták az egységet (amelyet például az utóbbinál egy Bartók-zenére táncoló szűrhímzésminta képviselt).

A rajzfilm öreg rókái, Dargay Attila vagy Nepp József, már nem követnek el dramaturgiai bakikat, őszintén szólva – bár ezt talán nem is szabadna bevallanom, mert hogy illik az ilyesmi egy kritikát író intellektuelhez – leginkább az ő mosolyogtató-röhögtető, némileg elgondolkoztató filmjeik tetszettek az 1979-es év rajzfilmterméséből. Mélyen átéreztem Szegény Gombóc Artúr bánatát: tessék elképzelni egy Sajdik-madarat Dargay Attila rendezésében, aki (egy Gombóc Artúr akkor is aki, ha madár) kénytelen gyalog indulni Afrikába, mert annyira meghízott a csokoládétól, hogy már nem tud repülni. Pedig közben még fogyókúrázik is, hiszen csak csokoládét eszik. Ezt az egészet Pom-pom, a parókaszerű papucsbojt vagy akármi meséli a dundi kislánynak, azt a reményt keltve a nézőben, hogy fog még mesélni mást is. Nepp József filmje, a Megalkuvó macskák egyszerre rajzfilm és Hofi Géza–Koós János-produkció, és elvileg arról szól, hogy „ezért a pénzért” a fene strapálja magát egérfogással. Gyakorlatilag nyilván általánosabb eszmei-gazdaságpolitikai hátteret kell odaérezni a vörösben pompázó – farkincáját illetően némileg rókára emlékeztető – Hofi-macska, meg az intrikus képű, zöld-fekete csíkos Koós-macska mögé, de inkább csak utólag, mert vetítés közben a nézőnek túlságosan sok halaszthatatlan röhögni valója akad.

És tegyük hozzá: a macskák – átvitt értelemben vett – világszínvonalú egérfogási képessége legalább olyan lényeges dolog, mint az energiával való takarékoskodás.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/05 06-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7860