KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/november
KRÓNIKA
• Létay Vera: Zsugán István
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Randevú a kompjuterrel Az interaktív játék
• Kömlődi Ferenc: A káoszlakó Techno, trance, ambient…
• Almási Miklós: Stúdiót veszek
MAGYAR MŰHELY
• Simó György: Közönségfilm, az új avantgárd Beszélgetés Kern Andrással és Koltai Róberttel

• Nánay Bence: Apró gesztusok mozija Derek Jarman másik arca
1895–1995
• Antal István: Száz év alternatív Oberhausen
• Bori Erzsébet: Egy évszázad egy évben
KÖNYV
• Kőniger Miklós: Csillaghullás Lexikonok a jubileumra
• Györffy Miklós: Mi (volt) a film? André Bazin tanulmánykötetéről

• Bakács Tibor Settenkedő: Ecce Homo Jaroslav Papoušek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Képtelenség Égi manna
KRITIKA
• Lukácsy Sándor: Magyar mumpsz A brooklyni testvér
• Déri Zsolt: Lélekmentő perverziók Keserű méz
• Csejdy András: A tukmák Shop-Stop
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Apám életére
• Takács Ferenc: Apollo 13
• Turcsányi Sándor: Nell, a remetelány
• Takács Ferenc: Neruda postása
• Barna György: Játssz a túlélésért
• Tamás Amaryllis: Zero Patience
• Schubert Gusztáv: A hálózat csapdájában
• Harmat György: Dolores Claiborne

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Még egy csók

Dupla dogma

Kárpáti György

Fanatikus skótok, bigott muzulmánok. Szabad akarat a kőbe vésett parancsolatokkal szemben.

Egy ideges fűszeres – megunva a kutyák örökös incselkedését – áramot vezet a boltja előtt álló hirdetőtáblájába, majd amikor egy négylábú megpróbálja becélozni az illemhelynek kipécézett bádogreklámot, oktondiságáért megkapja a maga kis áramütését, s vinnyogva ugrik félre – körülbelül ennyi az összes humor Ken Loach legújabb alkotásában, a Még egy csókban. A nyitósnittben a társadalmi és szociális problémák iránt érzékeny rendező még némi iróniával tekint főhőseire, a bevándorló munkásosztály és a dolgozó kispolgárság tagjaira – bár már ebben a képtelen képben is érezhető némi tehetetlenséggel vegyes frusztráció –, aztán az elkövetkező percekben egyre jobban lebontja a bohó gondtalanság falát, pontosabban olyan falat emel(tet), mely átvitt értelemben egy egész családot választ ketté.

Ellentmondásos a tett, hiszen a pakisztáni családfő csak a többszáz éves hagyományoktól vezérelve szeretne új lakrészt építeni házasodni készülő csemetéjének, ám a kedves, virágokkal teli kert lerombolása az idill és harmónia szétzúzását szimbolizálja. Az építés, építkezés itt nem konstruktív folyamat, hanem az akarata ellenére házasodni kényszerített fiatalember lelkének bebörtönzése, önállóságának, személyiségének korlátozása.

A muzulmán fiú nem is hagyja magát, így a neki kiszemelt lány mellett a családját is otthagyja – elköltözik hazulról, hogy később találkozzon az igazival, aki fehér és nem mellesleg keresztény. Minő irónia, kettejük kapcsolatát a férfi családján túl a nő egyházi iskolája sem nézi jó szemmel – ugyanaz az elutasítás, ugyanaz a kanossza vár mindkét emberre, csak más közegben, más kultúrában. A nagy kérdés: a szabad akarat mennyiben élvez prioritást a kőbe vésett dogmákkal szemben?

Napjaink Angliájában a bányabezárások okozta első sokkon, a növekvő munkanélküliségen, az egzisztenciális válságon már túl vagyunk, s valószínűleg az Európai Unió bővítése is növeli azt a feszültséget, melynek hatására a bevándorlók, valamint az olcsó munkaerő tömeges nyugatra áramlása rémálomként nyomasztja meg a nyugati országok lakosait. Bár London évek óta a nemzetek nagy gyűjtő- és olvasztótégelye, itt és most a pakisztáni emigránsok beilleszkedési nehézségeiről esik szó, a sorok között pedig két vallás tradíciói – a keresztény-katolikus és a muzulmán – feszülnek egymásnak, s ebből adódnak a legélesebb ellentétek. Erre is láttunk már példát, ám A Kelet az Kelet még többnyire elviccelődte a konfliktusokat, s nem fogalmazódtak meg benne olyan erőteljesen a morális problémák (ráadásul ott a bevándorló pakisztáninak angol volt a felesége is). A Még egy csókban vallással, emberi kapcsolatokkal, hagyományokkal nincs viccelődés, sőt a zéró tolerancia elve lép életbe. A pakisztáni család hallani sem akar fiuk fehér és főképp keresztény barátnőjéről, s szó sincs arról, hogy valaha elfogadnák a számukra elfogadhatatlant. Önálló döntéseknek helye nincs – szól a verdikt, s ezzel együtt kerül parkoló pályára a renitens férfi karrierre vágyakozó húgának a szülői döntéssel szemben álló véleménye is (amely ugyan elnagyolt és elhanyagolt, ám a főproblémához tökéletesen illeszkedő cselekményszál).

„Nem tudom megérteni ezt a nemzedéket. Azt hittem ismerem valamennyire a fiatalokat, de mintha a falnak beszélnék” – ordít az iskolaigazgató a kirohanásán csak nevetgélő gyerekeknek Ken Loach 1969-es, Kes című filmjében, s az elszigetelődés témája 35 évvel később is zökkenőmentesen adaptálható a kor társadalmi viszonyaira, generációs különbségeire. Ken Loach érezhetően szociál-érzékeny a kispolgárság elesett figuráival, az átlagemberrel, a dolgozó társadalommal szemben. A Nevem, Joe alkoholista Joe-ja (Peter Mullan), a Riff-Raff börtönből szabadult kétkezi munkás Steve-je (Robert Carlyle) tökéletes alteregói a Kes forrófejű, oktondi bátyjának, Judnak, s illeszkedik ebbe a sorba a Még egy csók Casimja is. Itt ugyan a megnemértés nem társadalmi, hanem vallási indíttatású, de az ellenállás ugyanolyan kilátástalan, reménytelen szélmalomharc.

Amíg a Kesben a sólyom – a szabadság megtestesítője és gyerekfőhős életében az egyetlen igazi érzelmi kötelék – a frusztrált társadalom és a teljes kiábrándultság szimbólumaként kitekert nyakkal a szemetesben végzi, addig itt legalábbis kétértelműséget rejt a befejező képsor. Lehet, hogy a ködös albioni depresszióból is van kivezető út, s a meg nem értés fala is leomlik egyszer. Ha akarom, akkor viszont minden változatlan.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/06 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8289