KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/december
1895–1995
• Lukácsy Sándor: Mindennapi káprázataink
• Horváth György: Álmomban Keaton A Generális helyszínén
• Molnár Gál Péter: Arany-film Honi kezdetek
NŐ-IDOLOK
• Molnár Gál Péter: Szőkék előnyben Hősnő-tipológia

• Popper Péter: Százéves fiatalok A film és a pszichoanalízis
• Ardai Zoltán: Örök erdő Álomsúly
• Bikácsy Gergely: „Sivatagi tizenhármak” Vissza a filmművészetbe
• Kelecsényi László: „Sivatagi tizenhármak” Vissza a filmművészetbe
• Jancsó Miklós: Száz év magány
• Szilágyi Ákos: Mi a mozi most? Gutenberg printere

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Camilla

Nagy Gergely

Csináljunk filmet a művészekről! Milyenek a művészek? Gyötrődőek! Érdekesek! Őszinték! Freda, a lány, legyen mondjuk zeneszerző. Igaz, hogy a közelieknél látszik, úgy áll a hangszer a kezében, mintha élete első óráját venné a zeneiskolában, oda a kávéskanállal adagolt kisrealizmusunk, de sebaj. Vincent, a fiú meg legyen grafikus, igen, ez nagyszerű. Salátakészítés közben, a tengerparti házban, ahová visszavonulnak, hogy kapcsolatukat rendezzék, elcseveghetnek a művészsorsról. Freda zenéire nem fogékony a külvilág, talán a töltés hiányzik belőlük, az élményanyag, valami művészi pokoljárás-féle. Ez így nem fogalmazódik meg, inkább csak egy női magazin lelki tanácsadó rovatának szintjén vetődik fel, de kiindulópontként ennyi is elég. A szomszéd nyaralóban idős hegedűművésznő él, napi legalább tizenkét órában, kigyúlt tekintettel beszél Brahmsról, egy régi koncertről, ahol az ő előadását ünnepelte a publikum. Igazi művész ez az asszony! Vagy ha nem is, legalább egy valamelyest igazi, szerethető ember a filmben. Jessica Tandynek, utolsó filmjében afféle Messiás szerepet szántak az alkotók, ő szabadítja fel Fredát, hogy ő is igazi művész lehessen. Ketten vágnak neki az útnak, Toronto felé igyekeznek, hogy meghallgassák a Brahms-koncertet. Innentől kedélyes vakációs kalandfilmmé válik a lírai önreflexiónak indult hollywoodi példabeszéd. Milyen szép, ahogy száz kalandon át egymásra lelnek emberek, rátalálnak az igaz, művészi útra, meglelik önmagukat. Tényleg az volna, ha nem papírmasé figurákat látnánk már megint. Tarzan-filmek, Rocky-filmek, űr-, autós- és ejtőernyős filmek után most itt vannak a művészfilmek. Művészek kalandjai színes, szélesvásznúban. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Aki pedig teljesen hülye, annak Hollywoodba?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/04 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=848