KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/január
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: Louis Malle halálára
ZOLNAY PÁL
• Bérczes László: Retusálás nélkül In memoriam Zolnay Pál
• Székely Orsolya: Beszélgetés 1993-ból In memoriam Zolnay Pál
VÁROSVÍZIÓK
• Bojár Iván András: Rejtőző Budapest Beszélgetés Rajk Lászlóval
• Schubert Gusztáv: Zuhanás közben A gyűlölet
• Ardai Zoltán: Éjjel a telepen Hüvelyk Matyi nyomában
TITANIC
• Déri Zsolt: Az enciklopédista Beszélgetés Peter Greenawayjel
• Forgách András: Vigyázat: eredeti! Balsors
• Csejdy András: Máskéntbűnözők A néma tanú; A gyilkos; Országúti járőr
• Déri Zsolt: Inkább az ellentáborban Beszélgetés Alex Coxszal
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Száz év, s más semmi? Velence
• Kovács András Bálint: Hangok és csendek Pordenone
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Nyolcvan kattintással a Föld körül Infománia
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Az árván maradt bérgyilkos Égi manna
• Dániel Ferenc: Tengeri liliomok közt vezekelni? Leni Riefenstahl
LÁTTUK MÉG
• Déri Zsolt: Pigalle
• Takács Ferenc: György király
• Barna György: Georgia
• Hegyi Gyula: Hamlet, vagy amit akartok
• Vidovszky György: Az angol, aki dombra ment fel, de hegyről jött le
• Sneé Péter: Pár lépés a mennyország
• Sneé Péter: Szirének Sirens
• Ardai Zoltán: Jade
• Hungler Tímea: Dredd bíró

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Angyali üdvözlet

Élet-balett

Paál István

 

Megvallom, némi bizalmatlansággal és néhány sikerületlen kísérlet emlékével ültem a filmvászon elé. Oly sokszor kellett már feszélyezetten végignéznem, amint gyerekszereplőkre – életkori sajátosságaik ellenében – felnőtt szemléletet s felnőtt színészvezetést erőszakolnak, és olyannyira sajnáltam annak idején, hogy Brook filmvállalkozása a Legyek urával – épp az előbb említettek miatt is – alatta maradt a könyv filozofikumának... Jeles filmje azonban az első pillanattól fokozatosan magával ragadott, és mindvégig nagy hatással volt rám.

Az Angyali üdvözletnek esztétikai alaprétege a pubertásközeli gyermekek személyisége és közösségi létformája. Mindjárt az első jelenetekben, a bibliai keretjáték naiv, gyermeki(!) misztériumában evidenciának érezhettük a gyerekszereplők jelenlétét. Saját Tragédia-rendezői munkám idején, emlékszem, kifejezetten zavart a paradicsomi színben, hogy az eredendő bűn előtti állapotban felnőttek szájából hallom az (így hihetetlenül) ártatlan szavakat. A gyermeki jelenlét a továbbiakban is indokolt; erről később.

Az Angyali üdvözlet Madách vállalkozásához hűen az ember múltjának legendáját próbálja újrateremteni, s így az egyes konkrét történelmi színek legendaszerűen megemelkednek. (E koncepciót kitűnően szolgálja a díszletek, jelmezek, kellékek fantáziadús egysége, amely a közel- és távolkeleti képi kultúrára emlékeztet engem.) A régmúltból a film Athént és Bizáncot emeli ki, amelyekből Ádám teljes csalódással lép tovább; e választással Jeles pontosan jelzi, hogy művében Madách tragikus történelemszemléletét fogalmazza újra, mégpedig oly módon, hogy a huszadik század apokalipszis-élményével ötvözi egybe. Az Athén-Bizánc „blokk” után Prága és Párizs mintegy a londoni színt készíti elő, amely már a közelmúlt és a jelen kérdéseivel foglalkozik. Ez a „meghosszabbított” londoni szín a maga látomásos kompozíciójával, a napjainkig épített haláltánc-jelenetsorával jobban transzponálja Madách vízióit, jövőtől való szorongását, mintha a rendező mechanikusan követné a Falanszter, az Úr, az eszkimó szín szövegeit, óhatatlanul is valamely „sci-fis” bűvészkedéssel.

Jeles mindvégig szarkasztikus, ironikus modorban fogalmaz, de legkíméletlenebb gesztusai is egy mélyen humanista felfogás rendszerébe illeszkednek. Egyrészt az a tény, hogy a gyermeki-paradicsomi tisztaságát elvesztett felnőtt világ kínjait éppen gyermekek játsszák el – a gyermekvilág szokásaival, ötleteivel, játékaival –, belső konfliktus feszültségét hordja magában: minden nézőnek szembesülnie kell egykori gyermekönmagával, miközben nemének történelmével is számot vet. Másrészt külön elemzést érdemelne, ahogyan Jeles az emberi test szentségét, tabujellegét egy pillanatra sem sértve ábrázolja s alkalmazza a gyermektest megnyilvánulásait. Így elmondhatjuk, hogy az Angyali üdvözlet gondolati és érzéki síkon egyaránt a pusztulással szembeni ellenállóképességünket erősíti.

Némi tanácstalanságot az egyébként kitűnően játszó szereplők szövegmondása, artikulációjának monotóniája és csekély érzelmi motivációja keltett bennem. Lehet, hogy ez a kis moduláció kényszermegoldás (a gyerekek dikciós képességei szülték), lehet, hogy az alaphangulat félálomban-tartásának eszköze; akár így, akár úgy, a szövegmondás (s főként a film első harmadában a túlzottan epikus cselekményvezetés) ritmusának dinamikusabb kezelésére lett volna szükség.

A képi világ izgalmára utáltam már, de – azt hiszem – itt többről van szó, mint stílusleleményről. Ha a szcenikai megoldásokkal Márta István zenéjét s hangeffektusait, Kardos Sándor operatőri munkáját együtt értékeljük, akkor archaikus (és természeti) hatások, valamint neoavantgarde eszközök termékeny harmóniáját figyelhetjük meg. És ennek a találkozásnak nem csupán a Tragédia élővé varázsolását tekintve, hanem a magyar filmművészet egészére nézve is jelentősége van.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6320