KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/március
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: Gene Kelly (1912-1996)

• Hirsch Tibor: Mélységiszony Underground
• Kovács András Bálint: Crazy történelem Underground
• Bori Erzsébet: Lekésett randevú Jugoszláv fekete filmek
KÍNA
• Bikácsy Gergely: Az illatozó lelkek tavának filmjei Kína a Temze fölött
• Szőke András: A kínai idő Napló
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A cyberkirály (hold)udvara William Gibson
• Nyírő András: Game over Mortal Kombat
FORGATÓKÖNYV
• Forgách András: Hosszú alkony Forgatókönyv
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Szünetjel
• Lőrincz Éva: A pelenkázás művészete
KÖNYV
• Dániel Ferenc: Széljegyzetek egy képeskönyvhöz Laci, Bonnie és Clyde
KRITIKA
• Csejdy András: Vamos a la playa! Titkom virága
• Turcsányi Sándor: Szintén zenész Desperado
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mrs. Parker és az ördögi kör
• Déri Zsolt: Casino
• Bori Erzsébet: Nővérem, nővérem
• Báron György: A skarlát betű
• Ardai Zoltán: Sabrina
• Vidovszky György: Jumanji
• Harmat György: Wong Foo

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Parancsra tettük

Pápai Zsolt

Standard Operating Procedure – amerikai, 2008. Rendezte: Errol Morris. Forgalmazó: FHE Hungary. 111 perc.

 

Volt abban valami zavarbaejtő, amikor az amerikai hadsereg nekilátott demokráciát és kultúrát exportálni a civilizáció bölcsőjéhez, a Tigris és az Eufrátesz völgyébe. Persze mindig gyanús az, aki a békéért háborúzik, de az iraki bevonulásnak külön pikantériája volt ez a – nevezzük így – paradoxon. Aztán lassan kiderült, hogy a katonák csak szavakban hozták el a civilizációt Irakba – az Abu Ghraib börtönben készült fotók még a lelkes háborúpártiak többségének is felnyitották a szemét.

A fényképek napvilágra kerülésekor sokan nem értették a katonákat. Miként lehettek annyira ostobák, hogy elkészítették ezeket a fotókat, miért nem igyekeztek titokban tartani a visszaéléseket, magyarán: miért gyűjtöttek előre bizonyítékokat maguk ellen? A válasz – látszólag – egyszerű: a katonáknak a mohóságuk lett a veszte, az, hogy kevésnek találták a pillanat örömét a hatalomgyakorlásban. Ezért emelték be a fényképezőgépet az ólmosbot, a bilincs és a villanyvezeték mellé arzenáljukba; a fotók révén a tűnékeny pillanatoknál sokkal tovább, a végtelenségig terjeszthették ki az alávetettek feletti hatalmukat.

Legkésőbb Susan Sontag Platón barlangjában című esszéje óta közhely, hogy a fotózás védekezés a szorongás ellen, és a hatalom gyakorlásának eszköze. Az Abu Ghraibban készült fényképek ezt minden korábbi fotónál jobban igazolták, mégpedig azért, mert a hatalomvágy és a hatalom demonstrálásának vágya nem csupán áttételesen, hanem konkrétan jelent meg rajtuk: az őrök maguk is szívesen fotózkodtak a megalázó pozícióba kényszerített rabokkal.

A háború ködében című kongeniális munkájáért 2004-ben Oscart nyert Errol Morris dokumentumfilmjének nem az elkövetők és nem az áldozatok, hanem ezek a fotók a főszereplői; nem véletlenül mutatja be a rendező már az expozícióban azt a három fényképezőgépet, amelyekkel a képeket készítették. Jellemzően szinte semmit sem tudunk meg az Abu Ghraibban raboskodó elítéltekről és hasonlóképpen az elkövetők (elő)életéről sem. A katonák kizárólag a börtönbeli ténykedésükről beszélnek, és Morris mindenkit megszólaltat, csak a foglyok megalázásában főszerepet játszó (nem mellesleg: a többiek részéről egyhangúlag a fotózás értelmi szerzőjeként emlegetett) Charles Granert nem, akinek a felsőbb hadvezetés megtiltotta a nyilatkozattételt.

Morris játékfilmeseket überelő dramaturgiai érzekkel csoportosítja az anyagát, ezért a jórészt beszélő fejeket mutató – illetve levelek és naplóbejegyzések töredékeivel tarkított – film végig rendkívül feszült marad. Jól állnak neki a hatásvadászattal kacérkodó, dramatizált jelenetek (az interjúalanyok szavai megrendezett lassított felvételeken vizualizálódnak), továbbá a Danny Elfman jegyezte – ismét csak erősen hatásorientált – kísérőzene is.

Miközben Morris is áldoz a fogyaszthatóság oltárán, lényegesen többet bíz a nézőre, mint Michael Moore körbeajnározott (ál)dokumentumfilmjei. A film végkicsengése mutatja ezt. Az Abu Ghraib-beli visszaéléseket hatásosan eltussolta a felsőbb vezetés, mindent a katonák nyakába varrtak, többüket bekasznizták. Jó ideig úgy tetszik, hogy Morris filmje is jobbára az őröket teszi felelőssé, azaz maga is az eltussolás része, ám idővel árnyaltabb lesz a kép. Ezek az emberek ugyanis – sugallja a film – nem véletlenül élték, élhették ki ösztönöneket a börtönben, hanem azért, mert a főnökeik fedezték őket. Éppen az inkriminált fotók bizonyítják feletteseik felelősségét: nem is igazán az elkészültük, hanem az a tény – és erre a zárótételben külön kitér a rendező –, hogy szabadon másolták, kézről-kézre adták őket, sőt kérkedtek velük. A katonák semmiféle veszélyérzettel nem bírtak. Csak gyengelméjű ember lehet ennyire könnyelmű (márpedig az Abu Ghraibban szolgálatot teljesítők, hangsúlyozza Morris, nem voltak azok) vagy olyan, akit felülről támogatnak, netán egyenesen biztatnak arra, amit tesz.

Extrák: Audiókommentár Errol Morris közreműködésével; kilenc kimaradt jelenet.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/04 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9753